képek az agyamból

biztos a kialvatlanság is segít, de ebben a nagy utazás előtti fura állapotban valahogy elszabadultak az emlékmorzsák az agyam (mondhatni, elgurult egy kicsit a gyógyszerem) és teljesen idétlen flashbackekkel, illetve hülye társításokkal szórakoztat.

pár órája tisztán láttam magam körül a damaszkuszi kaktuszerdőt a város szélén, ahova elmentünk időnként, én meg a magam 6 éves magasságomból bámultam az óriási, legalább 2 méteres kaktuszokat, furán egymásba kapcsolt lapát leveleiket, amik meglepően fonnyadtak voltak és a rajtuk díszelgő, nevetségesen kicsi és irreálisan sárgás színű kaktuszgyümölcsöket. fel nem tudtam fogni, hogy hogyan szedték le a sűrű sorokban lévő növényekről ezeket a gyümölcsöket, amiért családom kiemelten lelkesedett, főleg, miután megtanulta, hogy szigorúan gumikesztyűben kell őket fogyasztani.

az előbb pedig megjelent előttem a Tyúkszarfalvai szállás udvara, a rövid kis betonozott placc, ami az iroda épületét elválasztotta a szállástól (ott készült a fejlécben látható száradó gatyás kép is). reggelenként álmosan, bedagadt szemmel, sokszor vizes hajjal siettem át rajta, miközben gondolataim akörül forogtak, hogy vajon sikerült-e időben felébrednem ahhoz, hogy még elcsípjem a reggeli gőzgombócot, vagy vajon délig éhen maradok-e. nap végén már általában sötétben csoszogtam át a placcon, ilyenkor mindig megcsapott a hihetetlen fülledt, párás meleg idő, amin 12 légkondiban töltött óra után rendre mindig meglepődtem. időnként a főnökön mérgelődve haladtam a szobám felé, máskor, ha jó volt a vacsora, vagy ne adj Isten a kollégákkal sikerült elmenni a faluba vacsorázni (és esetleg sörözni), egész vidáman baktattam vödrökkel tarkított hálómhoz, ahol egy pár békés, bugyiban dohányzással töltött óra várt rám és esetleg a könyvelő felemelő társasága.

miután tudatosítottam magamban, hogy hiába néz ki minden szinte pontosan úgy, mint a 7 másik alkalommal, amikor főnököm őrületének hódolva összepakoltam az életemet és elrepültem a világ túloldalára, ezúttal csak a “jó rész” jutott, hirtelen átéreztem újra azt a végtelen megkönnyebbülést, amikor egy extrán idegtépő, majdnem 5 hetes Tyúkszarfalvi epizód után kiléptem Hong Kongban a Hung Hom pályaudvar elé, újból megcsapott a légkondi utáni döbbenetes meleg pára, én pedig fellélegeztem, zsebemben egy elhasznált kínai vízummal és a tudattal, hogy már nem tud visszahívni.

igen, most ez lesz, a végtelen megkönnyebbülés és a meleg pára és még kínai vízum se kell hozzá.

(véletlenszerű, de szórakoztató részlet, hogy közel 7 hónapnyi mindenkori Tyúkszarfalván (legyen az a déli, vagy az északi kivitel) töltött szenvedésért, most közel 7 hónapnyi HK-ban töltött élvezkedés következik).

Mondd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s