szintén egy hónapig bírtam

megfogadtam, nem fogok hülye diszidensként kamu amerikás magyar akcentussal beszélni, mindent összehasonlítgatni, agyatlanul fikázni, sóhajtozni, bezzegezni.

elmentem a piacra és őszinte örömmel hallgattam a kofák és az alkoholista törzsközönség kedélyes beszélgetését lángosozás közben, kifejezetten büszke voltam arra a kedves je ne sais quoi-ra, ami arra késztetí a kabinost, hogy kávét főzzön az egyszeri úszónak a hajósban, ha már a kinti büfé zárva van, aranyom (édeske, completa mehet bele?), üdvözöltem zseniális humorézékünket, amikor a kétfarkú kutya offenzívát indított a plakátok ellen, legyintettem, amikor a vám 22 dollárnyi sarcot hajtott be az 56 dollárt érő csomagomra (amerikából se rendelek többet).

persze ez mind tudatos erőfeszítés volt, minden napra kerestem valami pozitívat és vidámat, miközben gőzerőkkel zártam ki a sajtóorganumokat nagy részét, fél szemmel olvastam a facebook hírfolyamomat, szokásommal ellentétben nem kértem meg apukámat, magyarázza el nekem, mi is pontosan a quaestor botrány lényege, politikában jártas barátaimat igyekeztem inkább utazásaim történeteivel szórakoztatni. amikor a több rétegnyi szűrőmön átütött, hogy háromdiplomás, több nyelvet beszélő barátaim mennyit keresnek, amikor megláttam, hogy nekem egy munkáért mennyit ajánlanak (és közben figyelmeztetnek, hogy előre szólnak, lassan fognak fizetni), amikor azt hallgattam, hogy a szakmában kinek mennyivel tartoznak hónapok óta, igyekeztem azt mondogatni, hogy budapest egy oly csodás város, annyi minden van itt, amire büszkék lehetünk, és gyorsan el is mentem az egyik remek vendéglátóegységünkbe, ahol nem panaszkodtam, ha nem volt szénsav a fröccsben, ha négy pultos túl elfoglalt volt a magánéletének kitárgyalásával, hogy engem kiszolgáljon, vagy ha a leves után fél órát kellett várni a főételre.

egy csomó mindent nem csináltam, amit egyébként általában szoktam (mert úgy gondolom, alapvetően jogom van hozzá), saját magam light változataként mászkáltam, rajtam ne múljon, nem kell nekem annyit tájékozódnom, nem kell folyton olyan rohadt igényesnek lenni, azt is túlélem, ha nem milliomosként élek, meg hát végülis lehetek én sokkal megértőbb is, mibe fáj az nekem. tettem mindezt azért, mert egyébként tényleg mély meggyőződésem, hogy budapest egy csodálatos hely, ahol nagyon jó élni és szerencsésnek kéne éreznünk magunkat, hogy egy ilyen remek városban tölthetjük napjainkat. egy kis erőfeszítést időnként mi is tehetünk.

de az az igazság, hogy ebben az egy hónapban leginkább rohadtul elfáradtam, ami gondolom megmagyarázza, hogy miért kaptam kishiján agyvérzést a legújabb terven, hogy falat húzzunk a szerb határra, kicsiny, barátságos, nyitott országunk köré.

(és a legszörnyebb az egészben, hogy ilyenkor én érzem magam rosszul, amiért elégedettlenkedek, mert úgy érzem, bizonyára erőlködhetnék jobban is, biztos van egy még lightosabb változatom, biztosan az én elvárásaim elcseszettek, biztosan hobbim a hőbörgés)

2 thoughts on “szintén egy hónapig bírtam

Mondd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s