bár nem örülök annak, amikor a baráti összejövetel közepén valaki összeesik és a fájdalomtól zokogva  fetreng a padlómon és nem a világ legkellemesebb dolga augusztus 20-án ügyeletet, majd mentőt hívni, illetve a Honvéd kórházban dekkolni hajnali 3tól reggel 7ig és felnőtt férfiakat nézni zokogni, meg vadidegeneket hallgatni három vizsgálóval odébb fájdalomtól vonyítani, hogy Hölgyem kérem, kérem, nagyon fáj!, kimondottan lélekemelő volt arra hazamenni, hogy a Kártyás ott maradt a kanapémon, az egész lakást rendbe tette, a szemetet kidobta, az üres üvegeket kiszortírozta az erkélyre, a poharakat pedig elmosogatta. ugyanígy rendkívül feltöltött, hogy mire délben magamhoz tértem némi álomtalan kómából, a buli minden jelenlévője, valamint mindazok, akiknek éjszakai magányomban írtam a váróterem kemény padján feküdve, őszinte érdeklődéssel, empátiával és kedvességgel írtak, hogy mik a fejlemények, ki hogy van, mi volt, meséljem el, velem vannak, minden rendben van.

ilyenkor egy picit az az érzésem, hogy azért van, amit jól csinálok, például barátokat elég jól választok.

(azóta mindenki jól van, és akárcsak a kutyaharapásos traumatikus élményemből ebből is inkább pozitív dolgok maradtak meg bennem, az egy flegma válaszból meg levontam a nem túl vidám messzemenő következtetéseket).