home, sweet home

Anno, amikor váltam, az egyik kardinális döntés a lakás sorsa volt, ami fele-fele arányban közös tulajdon volt. Bár éreztem, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy ilyen fontos döntéseket meg tudjak hozni, azért végigfutattam a két opciót: eladjuk és elfelezzük az árát, ami ugye azt jelentette volna, hogy a lakást meg kell hirdetni, meg kell mutogatni ezer embernek, el kell adni, ki kell üríteni, majd utána nekem új helyet kell találnom, azt kipofoznom, személyre szabnom és belaknom. Mindezt úgy, hogy akkoriban olyan alapvető dolgok is kihívást jelentettek, mint a rendszeres táplálkozás, vagy az alvás. A másik opció a volt férj kivásárlása volt, amihez, támogató családomnak hála nekem egyszer kellett megjelennem egy ügyvéd előtt, és ennyi. Persze ez nem kímélt meg az olyan vidám feladatoktól, mint a könyvespolc szétszelektálása két teljes napon át, de legalább nem teljes szétesettségemben kellett vadidegeneknek mutogatnom a lakást és nem kellett komoly pénzügyekről megegyeznem azzal, akivel konkrétan beszélőviszonyban sem voltunk.

A családi és baráti konszenzus az volt, hogy a lakás természetesen attól még bármikor eladható, ha ez valamiért indokolttá válik, csak válasszuk külön ezt a témakört a válástól.

A visszatérő olvasók tudják, hogy az elmúlt öt évben nagyjából mindenhol megfordultam, csak a saját lakásomban nem. Persze, eltöltöttem ott pár hónapot, de például tavaly májustól januárig nem sikerült kipakolnom azt a két bőröndöt, amibe anyukám betuszkolta a ruháimat a bérlők érkezése előtt és hiába kereteztettem be már egész sok képet, még mindig egyet se raktam ki a falra. Ugyanígy az erkélyt múlt augusztus utolsó hetén kezdtem el használni, de akkor is a kiszáradt virágosládák között lavírozva ücsörögtünk szocreál sámlikon, hiába jutott eszembe két éve már, hogy “rendbe kéne hozni az erkélyt”.

Szó se róla, szeretem a lakásomat, nagyon is. Szeretem, hogy világos, barátságos, tágas, elfér benne sok barát és a végtelen otthondolgozós maratonok alatt egyik szobából a másikba tudok átülni a laptopommal. Kedvelem a lakóközösséget a házban és jóban vagyok a lenti kisbolt tulajdonosával. Örülök, hogy madárcsicsergésre tudok ébredni, miközben szó szerint a metrómegállón lakom. Ez a lakás első perctől kezdve az otthonom volt, pedig akkor még nagymama tapéta volt a falon és 1973 szelleme nézett velünk farkasszemet.

Mégis, az elmúlt években leginkább átmeneti szállásnak használtam a lakásomat, ahol távollétemben több ismerős és közeli barát is meghúzta magát, opcionálisan macskát tutujgatva. Nem egyszer jött szembe a saját nappalim valaki más Facebook fotói között és a konyhámat annyian rendezték már át, hogy az első hetekben minden főzés olyan, mint egy izgalmas szabadulós játék, vajon szétfő-e a tészta, vagy sikerül előbb megtalálnom a tésztaszűrőt? Egytől-egyig mind szerettek ott lakni és én örültem a világ túloldaláról, hogy jól van, nincs baj, a lakásom továbbra is otthon, csak most épp nem az enyém.

Az elmúlt időkben, és azt gondolom, ez a gyógyulás biztos jele, elkezdtem lakáshírdetéseket böngészni, “csak úgy”, “kíváncsiságból”, valójában azzal a szándékkal, hogy felmérjem, mire futná, ha eladnám most a lakást. A válasz Örkény Egyperceseit idézi*, mivel két konklúziót bírtam leszűrni:

– nagy örömmel költöznék pontosan ugyanekkora, ugyanilyen tájolású, ugyanakkor épült lakásba két utcával feljebb, de tulajdonképpen mégsem, mert az én alaprajzom egy hangyányit kellemesebb és egyébként is, ki tudja, milyen ott a lakóközösség

– elnézve a rengeteg lakáshírdetést, az emberek jelentős százalékának egyszerűen nincs könyve (vagy persze lehet, hogy e-book olvasót használ, ki tudja), nincs erre alokált hely a lakásban, hanem nagy minimalistán oda van baszva egy darab magasfényű IKEA polc a nappaliba, amire szín szerint elrendeztek három Taschen könyvet meg két ajándékba kapott Coelhót

Így most azon túl, hogy nagy-nagy örömmel nyugtázhatom, hogy azt hiszem, végre tényleg magam mögött tudhatom válásom szívderítő epizódját, mivel úgy tűnik, újra otthonomként tudok tekinteni a lakásomra (és nem, nem kell nekem a Joliot Curie tér másik fele), teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a következő lépés a könyvespolcom tunningolása lesz.

*„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

 

3 thoughts on “home, sweet home

  1. Nálunk mindenkinek (kivéve család) az az első reakciója a könyvespolcunkra, hogy húbazz, mennyi könyvetek van. A második, hogy ezt mind olvastátok-e. Olyankor elmondjuk, hogy egy része még dobozokban van G. szüleinél. 🙂

  2. Annak idején, amikor végigvizitáltam két médiasztár ismerősöm frissen – és gyönyörűen, ízléssel – helyrehozott négyemeletes házát, a tudatlanok lelkes bátorságával megkérdeztm, hogy “És mikor rakjátok ki a könyveket?” Mire a volt legjobb barátnőm lesápadt és annyit mondott, hogy “Már kiraktuk.” Ritka kellemetlen pillanat volt. Bár azt hiszem inkább neki, mint nekem…

Mondd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s