Micsoda kellemes érzés, hogy itt ülök hajnalok hajnalán de nem azért, mert egy rakás posztmodern versben kell elvesznem, hanem effektíve cseverészhetek barátaimmal MSNen, tanakodhatok, hogy mit írak a blogomba, élvezhetem a zenéket, amiket bepakol a gép (most épp Morrissey-t, amit már rég meg akartam hallgatni, csak a végére már nem bírtam zenét se hallgatni). Most ez hülye szőke libásan hangzik, de alapvetöen felemelő érzés, hogy ha rám tör, hogy most akkor körmöt fogok reszelni 15 percen keresztül, akkor megtehetem, mert abszolute semmi dolgom. Na jó, mielött azok meglincselnének, akiknek még van vizsgájuk, gyorsan témát váltok.

Egy csomót beszélgettem ma Evel, kit mellesleg nagyon imádok, talán nem annyira látványosan mint másokat, de attól még nagyon komolyan adok a véleményére, mert kérem szépen jó az ember ézéke és mellesleg nagyon jól ismer. Igy ma is tök jól levezetett nekem egy két érzelmi mozzanatot az életemből. Ezeket konkrétan nem óhajtom nyilvánossá tenni, de ezzel kapcsolatosan megosztanám azt a furcsa jelenséget, hogy én nem csak emeberekbe tudok beleszeretni, hanem hangulatokba, „fílingekbe”. Tulajdonképpen azokba sokkal jobban és gyakrabban, mint emberekbe. Pedagóiából azt tanultuk, hogy az embernek rossz az érzelmi memóriája ezért arra nem szabad hosszútávon bazírozni. Na kérem szépen velem vmi nem stimmel, mert rendkivül jó az érzelmi memóriám, remekül fel tudom idézni 3-4 évvel ezelött történt dolgok hangulatát. Az egy másik dolog, hogy alapvető mazochizmusomból kifolyólag, leginkább a rosszat tudom annyira feleleveníteni, hogy tiszta lelki beteg leszek. De mondjuk a jó is hosszan konzerválódik bennem, innen jönnek gyakori eufória rohamaim, spontán jelleggel, ohne történés, hirtelen eszembe jut valami vicces/pozitív azt már el is vagyok. Annyira nem rossz nekem. Azt meg már megszoktam, hogy mindenhol elkönyvelnek, mint egy kedves őrültet 😉