Asszem magamba akarok most egy kicsit nézni.
Leültem egy picit, hogy írjak pár sort. Szokás szerint egy rohadt szó
nem volt a helyén, de a gondolataim ilyenkor egy picit rendeződnek.
Mindig is a spontaneitás volt a mottóm, de rá kell jönnöm, hogy a
butaságot és a spontánt kevés dolog választja el egymástól. Változni
tudni kell. Lehet, hogy ez a Miszter Iksz sztori tett be ennyire,
minden esetre most érzek egy plussz fájdalmat magaban, amit nem
szoktam, helyesebben, amit már nagyon rég nem éreztem. Szívem szerint
leülnék Miszter Iksszel beszélgetni, de ezt nekem kell elöbb magamban
lerendezni. Hogy visszatérjek elöző gondolatomhoz, nos, a spontaneitás
rabja lettem, vagy nem is tudom. Annyira belejöttem abba, hogy mindig a
szívemre hallgassak, hogy lassan nem hallgattok semmire, elöbb lépek
bármit is, mintsem, hogy akármi is átmenjen az agyamon. Ami azért
lássuk be, már sehogy sem kúl. Inkább baromság. Megint kezd kicsúszni
alólam a talaj, ideje lenne rájönnöm, hogy nem lehet ennyire elszálni,
mert nem csak a környezetemnek, de maganak is ártok. Úgy érzem, már
megint nem figyeltem eléggé.
Emellett a spontaneitás valahogy rögzült. Nem tudom, hogyan
megmagyarázni, de ez is valahogy egy szereppé vált, egy skatulya, ahova
szívesen bepakoltam magamat, egy őrült lány, aki mindenkinek feldúlja
az életét, hát miért is ne, játszuk el. Csak pont a lényeg tünt el szem
elől.
Gyerekek,….fogalmam sincs, h mit akarhattam mondani, ugyanis közöltem
sms formában Miszter Iksszel, h szeretnék vele találkozni, erre
kiderült, hogy kb 10 méterre van tőlem, szóval lementem és levágtam
neki egy rémesen ködös mea culpa szpícset és megpróbáltam tisztázni a
szituációt. Talán sikerült lenullázni ezt a hetet és most akkor jöhet,
aminek jönnie kell. Asszem jót tett nekem ez a pofon, mint az összes
elöző pofon, amit kaptam valaha. Csak elöször kicsit fáj…A helyzet
most már messze nem olyan kilátástalan, mint félnappal ezelött. Ámen.
Csak anyukám néz hülyének, hogy mit rohangálok hajnali 1kor el itthonról…