Tessék kérem szépen, napló egy kicsit máskép, mert most ilyenenm van:

Orditva tört rám a magány. Illetve nem is, nem tört rám és
biztos, hogy nem ordított, hisz akkor talán menekülhettem volna. Nem, nem szolt
egy szót se, egyszer csak ott volt, ott ahol máskor az életem szokott lenni,
most csak egy tátongó űr volt, a legundoritóbb társam, kit valaha ismertem.

Egy rossz fröccs egy füstös pincében, egy átlagos szombat délután,
talán egy kicsit hidegebb, vay talán egy kicsit melegebb. Annyi dolog lehetett
volna ez a délután, de nem lett semmi, hisz egyedül voltam, hiába a társaság.

Vágyok ölelő karokra, melyek csak engem szeretnek. Csak
igent kéne mondanom, tudom, megkapnám, akár a csillagokat is az égről. De mégis,
mégse, nem tudom, nem, ez nem az igazi.

Itt állok 20 évesen, hirtelen kiégve és lefagyva, kimerevített
gúnykép. Csak azt tudom, hogy ez így nem jó, de érzem, annyi már nincs bennem,
hogy tudjam, hogyan tovább, merre és miért. A középszerűség felső határa,
lehangoló felismerés, hogy nézhetem végig szétfolyt életemet, tudván, ennél többnek
kéne lennie, de semmi több. Mózesként állok, földbe gyökeredzve, túl gőgösen
ahhoz, hogy mástól elfogadjam a megoldást, túl lendületesen ahhoz, hogy
hagyjam, hogy letiporjanak.

Egy rossz fröccs lelkiböfögései, ennyi marad holnapra ebből
az érzésből is, egy kis gyomorrontás, egy kis didergés, hideg van és fázom,
egyedül a magánnyal, akit nem szeretek, kit meg nem ölelhetek.