Gyors zárójel: kiszavazták a Megasztárból a kedvenc emberemet, tiszta sokkoló. Na jó, akinek ilyen haja van, azzal elfogult vagyok. Ha nem tudnátok, hajmániám van. Nagyon. Zavaróan. Hiába, kellett nekem az arab hajak között felnőnöm, valami hajfetisisztává fejlődtem…
Na mindegy, záróel vége.
Catherine könyvével jól haladok, bár kicsit nehéz követni a dolgot. Egy amnéziás pali keresi a múltát 10 évvel az amnéziája kezdete után. Izgalmas. Ilyenkor folyton elgondolkodok, hogy mi történne velem, ha amnéziás lennék hirtelen. Más ember lennék? Mi lennék Szíria, külföld, francianyelv és rengeteg emlék nélkül? Sose akarom megtudni, de agyilag sem tudom áthidalni, hogy pontosan milyen formában léteznék tovább, pont én, akinek valahol annyira fontos az, hogy nyomot hagyjon környezetében, mások emlékeiben…Hm…valami logikai buktató van itt elásva, de asszem nem is akarom kibogozni.

Holnap megyek Rammstein koncertre, valahogy nem tudatosult bennem még. Bőven elég, ha az első taktusnál tudatosul bennem. Szó se róla, evezredek óta szeretem a Rammsteint (minimum 6 éve, ha nem több), csak ez nálam nem olyan heveny szenvedélyes valami, inkább olyan kellemes, megbízható kedvelés. Időről időre vissaztérek hozzájuk és újra tudom élvezni. Maradandó élményt nyujtottak nekem a Lost Highway filmzenéjében és egy-két ritka éjszakai kocsikázásban, melyben még exgrafikus idejében volt részem. Kanyarogtunk össze-vissza, Atom Zseni vezetett (nem tudom, hogy éltem túl), sötét volt, nyár volt és üvöltött a Rammstein. Volt egy hangulata. Vannak zenék, amik csendesen nem elég jók.
Minden esetre kiváncsi vagyok a koncertre, azért nem lesz semmi (remélem).

Ami nagyon is tudatosul bennem az Varsó. Teljesen kitölti az agyamat, de még körbe lengi egy kellemes misztikus és irreális köd, hogy nem hiszem el, ez nem történik meg. Pedig de. Helyjegy ugyan még nincs. De minket már nem állit meg semmi. Sokkoló lesz. Tömény. Megrázó. Szokásom mondani, hogy nem szabad semmit se elöre bejósolni, mert akkor nem jön össze, de most egyszerüen nincs semmi, ami megállíthatná azt az érzelmi sokkot, amit ott vár rám. Ennyire nem lehetek blazírt. Ennyire soha se akarok blazírt lenni. Már így is túl sokszor érzem mostanság azt, hogy nem érintenek meg eléggé a dolgok.

Lassan megint sérthetetlennek érzem magamat. Miszter Iksz pofonja nem tartott tovább a kelleténél. De lehet, hogy ahhoz elég volt, hogy ő már ne keljen soha többet. Kiderül március 10.-én. Addig nem gondolkodok túl sokat. Inkább olvasom az amnéziát. Meglepően kellemes érzés megint időtlenül tespedni az ágyban és csak olvasni és olvasni, ameddig ki nem folyik a szemem, az agyam, akkor kicsit bambulni, majd folytatni. Lamia írta, hogy kérdezték tőle, mennyi könyvet olvasott el életében. Erre a kérdésre én meg se reszkiroznám a választ. Egyszerüen dunsztom sincs. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben siralmasan keveset olvastam, még mindig marha sokat. Talán feltámad bennem ez a jó szokás…

Ha már mások blogjánál tartok, Bonszájmacska meg női rucikról mesél. A téma elvileg távol áll tőlem, de konkrétan azt a csipkés izét, amit Lamia vett, én is láttam és magamat meghazugtoló módon még szimpatizáltam is vele. Csak persze nem mertem mondani, mert ez nem az a közeg, ahol megengedhetek magamnak ilyen nőies megnyilvánulásokat. Ami baromság. Csak én kérem szépen még csak most kezdek nővé válni (ezt az elmúlt időkben határozottan érzem) és még nem érzem annyira magaménak a műfajt, kicsit szerencsétlennek érzem magamat. Talán azért is vagyok mostanság lelkiekben kicsit nyözögébb, mint szoktam, mert a változás leköti az energiáimat. Kis szerencsével hamarosan visszatérek határozottan nőiesebben és lelkiekben is szokásos lendületemmel és jó kedvemmel. Csak addig bíratok ki még egy kicsit.