Gyors zárójel: kiszavazták a Megasztárból a kedvenc emberemet, tiszta
sokkoló. Na jó, akinek ilyen haja van, azzal elfogult vagyok. Ha nem
tudnátok, hajmániám van. Nagyon. Zavaróan. Hiába, kellett nekem az arab
hajak között felnőnöm, valami hajfetisisztává fejlődtem…
Na mindegy, záróel vége.
Catherine könyvével jól haladok, bár kicsit nehéz követni a dolgot. Egy
amnéziás pali keresi a múltát 10 évvel az amnéziája kezdete után.
Izgalmas. Ilyenkor folyton elgondolkodok, hogy mi történne velem, ha
amnéziás lennék hirtelen. Más ember lennék? Mi lennék Szíria, külföld,
francianyelv és rengeteg emlék nélkül? Sose akarom megtudni, de agyilag
sem tudom áthidalni, hogy pontosan milyen formában léteznék tovább,
pont én, akinek valahol annyira fontos az, hogy nyomot hagyjon
környezetében, mások emlékeiben…Hm…valami logikai buktató van itt
elásva, de asszem nem is akarom kibogozni.

Holnap megyek Rammstein koncertre, valahogy nem tudatosult bennem még.
Bőven elég, ha az első taktusnál tudatosul bennem. Szó se róla,
evezredek óta szeretem a Rammsteint (minimum 6 éve, ha nem több), csak
ez nálam nem olyan heveny szenvedélyes valami, inkább olyan kellemes,
megbízható kedvelés. Időről időre vissaztérek hozzájuk és újra tudom
élvezni. Maradandó élményt nyujtottak nekem a Lost Highway
filmzenéjében és egy-két ritka éjszakai kocsikázásban, melyben még
exgrafikus idejében volt részem. Kanyarogtunk össze-vissza, Atom Zseni
vezetett (nem tudom, hogy éltem túl), sötét volt, nyár volt és üvöltött
a Rammstein. Volt egy hangulata. Vannak zenék, amik csendesen nem elég
jók.
Minden esetre kiváncsi vagyok a koncertre, azért nem lesz semmi (remélem).

Ami nagyon is tudatosul bennem az Varsó. Teljesen kitölti az agyamat,
de még körbe lengi egy kellemes misztikus és irreális köd, hogy nem
hiszem el, ez nem történik meg. Pedig de. Helyjegy ugyan még nincs. De
minket már nem állit meg semmi. Sokkoló lesz. Tömény. Megrázó. Szokásom
mondani, hogy nem szabad semmit se elöre bejósolni, mert akkor nem jön
össze, de most egyszerüen nincs semmi, ami megállíthatná azt az érzelmi
sokkot, amit ott vár rám. Ennyire nem lehetek blazírt. Ennyire soha se
akarok blazírt lenni. Már így is túl sokszor érzem mostanság azt, hogy
nem érintenek meg eléggé a dolgok.

Lassan megint sérthetetlennek érzem magamat. Miszter Iksz pofonja nem
tartott tovább a kelleténél. De lehet, hogy ahhoz elég volt, hogy ő már
ne keljen soha többet. Kiderül március 10.-én. Addig nem gondolkodok
túl sokat. Inkább olvasom az amnéziát. Meglepően kellemes érzés megint
időtlenül tespedni az ágyban és csak olvasni és olvasni, ameddig ki nem
folyik a szemem, az agyam, akkor kicsit bambulni, majd folytatni. Lamia
írta, hogy kérdezték tőle, mennyi könyvet olvasott el életében. Erre a
kérdésre én meg se reszkiroznám a választ. Egyszerüen dunsztom sincs.
Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben siralmasan keveset
olvastam, még mindig marha sokat. Talán feltámad bennem ez a jó
szokás…

Ha már mások blogjánál tartok, Bonszájmacska meg női rucikról mesél. A
téma elvileg távol áll tőlem, de konkrétan azt a csipkés izét, amit
Lamia vett, én is láttam és magamat meghazugtoló módon még
szimpatizáltam is vele. Csak persze nem mertem mondani, mert ez nem az
a közeg, ahol megengedhetek magamnak ilyen nőies megnyilvánulásokat.
Ami baromság. Csak én kérem szépen még csak most kezdek nővé válni (ezt
az elmúlt időkben határozottan érzem) és még nem érzem annyira
magaménak a műfajt, kicsit szerencsétlennek érzem magamat. Talán azért
is vagyok mostanság lelkiekben kicsit nyözögébb, mint szoktam, mert a
változás leköti az energiáimat. Kis szerencsével hamarosan visszatérek
határozottan nőiesebben és lelkiekben is szokásos lendületemmel és jó
kedvemmel. Csak addig bíratok ki még egy kicsit.