Második rész, kicsit elszálltabban és kevesebb körmondattal (remélem).

Van kérem szépen egy szerdai rituálé, ami abból áll, hogy ilyenkor
szoktam találkozni Phage-el. Ez többnyire úgy néz ki, hogy
nikotinmégergezésbe filozófálgatjuk egymást a Szimplában, kv és traubi
társaságában. Ilyenkor az szokott történni, hogy nyitáskor beülünk egy
tök üres placcra, majd 6-7 órával késöbb egy tömött helyről távozunk,
miután már minden székünket elkunyerálták és elfogyott a cigink,
pénzünk, erőnlétünk (mondanivalóból nem tűnűnk kifogyni). Van vmi
nagyon jó hangulata ezeknek a beszélgetéseknek, minden héten már olyan
filozófiai mélységekbe fulladunk, h mindig elhiszem, ennél töményebb
már nincs, és mégis. Hiába borulok rá az asztalra napközben 3.5 óra
alvástól elájulva, ilyenkor mindig feltámadok.
Szóval most is egy ilyenből térek haza. Az a fajta beszélgetés, amiért
kb bármit ott tudok hagyni a fenébe, mert tudom, h van értelme. Nem,
nem fogom ide leírni, mert egyrészt nem tartozik senkire, másrészt meg
bármennyire is grafomán vagyok és jó a memoriám, 7 órás eszmecseréket
nem lehet leírni, főleg nem megtörténésük után 2 órával. Ilyenkor csak
úgy repdesnek az életfilozófiák (ezt a szót ma kb hetedszerre írom le,
mármint azt, hogy filozófia, nyolc), az elavult és éppen aktuális
énképekkel együtt. Összemosódik a múlt, a hazugság és a zavarbaejtő
öszinteség. Vetítünk a múltra, próbáljuk elmagyarázni a másiknak azt,
amit már réges rég tud. Baromságokon meglepődünk, fapofával benyögünk
kulcsmondatokat, elemzünk, sztorizunk, utáljuk magunkat, imádjuk
egymást. Van egy hangulata, az az igazság. Kivánok mindenkinek ilyen
jellegű beszélgetéseket, sokat dobnak az ember életszinvonalán (bár az
enyém már eddig sem volt szar).

Kicsit konkrétabban egyébként, Phage egyik provokatív kérdésére
kénytelen voltam belátni, hogy alapvetően én egy nagyon hosszú ideje
(mondjuk 2 éve, kb, nehéz megsaccolni) teljesen felhőtlenül boldog
vagyok. Hiába dőlt össze azóta minimum egyszer az életem (de lehet, h
többször is), voltak persze szar napjaim, de azok csak pillanatnyi
szarkedvek voltak. Volt, hogy egy hónapig is eltartottak, de semmi se
őlte ki belőlem azt a mélységes boldogságot, ami bennem van.
Aki most azt gondolná nagy depresszívan és negatívan, hogy mit tud ez a
naív liba a világról, válaszolnám, h kérem szépen voltak idők, amikor
az életkedv enyhén szólva is nagyon elkerült. Szóval, ha vki, akkor én
tudom értékelni az életerőt és az életkedvet, ami surgárzik belőlem.
Ennek az egésznek a műkődését próbáltam felfedni Phagenek, hogy
lehessen ő is ilyen hepi, de újfent rá kellett jönnöm, hogy hiába
bármilyen kifejezőerő, bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet szóba
önteni. Idegesítőmódon életem legfontosabb alkotóelemei többnyire
ilyenek. Kifejezhetetlen, talán nem véletlenül. És talán nem baj.
Legyen ez a végszó.