Egy kislány áll egy eltúlzottan nagy szürke és gonosz város közepén,
elveszetten. Tévelyeg és bolyong, időnként vidám, azt gondokva, hogy
erre van a kijárat, a megoldás. Máskor dühös és toporzékol, mert
valalhol érzi, hogy mégsem ez a megoldás. Kedvem támad kézen fogni és
némán kivezetni ebből az ellenséges közegből és ott hagyni, szó nékül.
Csak egy gyerek, kinek szemében annyi dolog tükröződik, ha csak a felét
megvalósítja, jól cselekedtem, hogy nem hagytam magára.
——————————————————————

Amikor vége a napnak, amikor megszünnik körülöttem a város zaja, amikor
már csak én vagyok végre. Amikor lehuppanhatok puha ágyamra és
szusszanhatok egyet végre. Leáll az őrült szívverés, magamba
szállhatok, mielött újrakezdődik az eszeveszett tempó. Amikor egyedül
lehetek egy kicsi gondolataimmal, kibogózhatom őket. Elsimíthatom a nap
ráncait és tettre készen ébredhetek majd. Amikor hirtelen egészen
hangos lesz a csend és már már ijesztő lenne minden. Akkor kell
rajönnöm, hogy nem vagyok egyedül, mert él bennem valaki, aki társam a
néma éjszakában.