na, hazatértem a szokásos idő-tér szakadásomból. de msot komolyan,
annyira el vagyok varázsolva, hogy annak ellenére, hogy több mint 4 éve
közlekedek rendszeresen Pesten BKVval, a Jászain hirtelenjében nem
tudtam melyik oldalon nyilnak az atók. Ááá, semmi bajom, köszönöm. Bár
lássuk be, ebben a városban, ileltve bennem van vmi feletébb abszurd. A
dolgok ott kezdődtek, hogy a vonaton a mellettem ülő pasas állatorvosi
kórbonctan jegyzeteket olvasott, majdnem rosszul lettem, amikor
belenéztem, gyorsan visszamenekültem Chaucerbe. A Délinél laza
mozdulattal majdnem akkorát vágodtam a lépcsőn fölfele, hogy öröm lett
volna nézni, de szerencsére voltam annyira béna, hogy a botlással
szinkronban elgáncsoljam saját magamat, így valahogy két lécsőfokkal,
de talpon találtam magamat. Mozdulatsoromat 5 percen belül ketten is
megismételték, csak ők el is estek, ez már azért kicsit furcsa
egybeesés volt, de semmi baj, enyhe hiba a mátrixban, megesik.
A moszkva egyik csücskében volt időm rácsodalkozni egy lerobbant BKV
buszra, mely a árda sziget kellős közepén pihent, kissé eklektikusan
feldobva budapest egyébként nagyon unalmas látképét. nem volt időm a
busszal szarakodni, mert közben mellettem egy 35 éves női hippi
fojtogatta magát egy kiló rózsafüzérrel, miközben egy minimum 1
méteres, agresszív piros esernyőbe kapaszkodott vadul. Most őszintén,
leírnám ezeket egy regényben, elkönyvelnének mint (zseniális) őrült,
illetve erőltett műbaromnak. Pedig ez így törntént. Lehet, hogy csak
nekem vicces, de mindegy.

Rájjöttem, hogy nekem egy csomó ember egy csomó dolgot mesél, amit én
összerakok egy bizonyos logikába, ami nem mindig egyezik az övékkel.
Ezért tudok néha meglepően fontos szerepet játszani egyesek életében,
mert átlátom, amit ők nem. De ez közhely, emellett nem is tudom, hogyan
jutott eszembe, szóval hagyjuk.

Pécs már megint nagyon jó volt és csak határozott lendülettel és
lelkierővel sikerült megfékeznem magamat, hogy ne boruljak zokogva
Volkov vállára bucsúzáskor. De hát én egy erős nő vagyok és nem sírok.
Mert az fölösleges és a gyengeség jele. Pff. Néha I’m so full of shit.
Belém ragadtak ezek a hülye beidegződések 14 éves koromban, azóta meg
elfejetettem kitörölni őket. Talán ideje lenne.

Napoztunk. Annyira rám fért már egy kis felhőtlen napozás (hehe, ezt a
szójátékot, pedig nem is volt szándékos). Lételemem a napfény és a
barnasá. De ezt már rengetegszer kifejtettem, csak akkor még nem a
freeblogon voltam. Mindegy, lényeg, hogy postmodernystka barnán igazán
hepi (mellesleg akkor jobban is nézek ki).

Chauceret kéne jegyzetelnem, de a könyökömön jön ki a téma, inkább lefexem.