Mi baszakodik itt a freeblog már megint? Ma reggeli bejegyzésem hol
van, csókolom? Most értem haza meglepi partyból, már megint
beigazolódott, hogy örök plátói szerelmem marad a volt angoltanárom, ez
az ember vmi tüneményes! Lassan indulok is színházba. Tök jót
beszélgettünk a Színésznővel, az írásról, meg arról, hogy tartunk most
az életünkben.
Ez az összeröffenés nagyon jó volt, meglepő módon egyszer csak
begyalogolt maga Catherine, csak, hogy allátámassza örök axiomámat,
miszerint a világ kicsi és a szálak mindig összefutnak. Nagyon
kellemesen elbeszélgettünk vele, megtudtuk, hogy egy időben sztyűárdesz
volt és rengeteget utazott. Egyébként ez volt az a miliő, ahol a
Színésznővel természetesen tudjuk magunkat érezni, mert nem ciki, hogy
tudunk 5 nyelven és szana-szét éltük az életünket a világban. Ugyan
akkor senki se sznob a volt matek tanáromról (akinél az egész hepaj
volt) pl. kiderült, hogy marha jól fest és tulajdonképpen ez az igazi
hivatása. Hihetetlen kedves volt mindenki, a Színésznő volt francia
tanára, aki azota átavanzsált művészi nem is tudom minek, letámadott,
hogy hozzak neki irományokat, mert érdekli. Valószinűleg az
angoltanárom mesélhetett rólam, mert én csak pislogtam nagyokat, kissé
lemaradva. Ki tudja, ebből még mi lesz. Ott volt volt spanyol tanárom
is, egy tüneményes mexikói nő, akivel többynire spanyol lehet
kommunikálni. Rá kellett eszmélnem, hogy ugyan teljesen jól értem
minden szavát, tökéletesen képtelen vagyok egy értelmes mondatot
kinyögni. De örök türelmének hála nagyon jól elbeszélgettünk, majd
bucsúzáskor bensőségesen a nyakamba borult “Ay, Susanita!”
felkiálltással. Maga az ünnepelt meg kb 4 métert ugrott hátra a
meglepetéstől, amikor spontán jelleggel rá rontottunk a szobából, ahol
addig rejtőzködtünk. Közölte velünk, hogy 10 év múlva ne játszuk el
ugyan ezt, mert holtan esne össze. Egy szó, mint száz, remekül éreztem
magamat.