“Didaktika, tudd meg, hogy utállak” mondta postmodernystka tőle
szokatlanul kegyetlen hangon. Szeme hidegen csillogott, ritkán látták
ilyennek. Erre a Didaktika, egy undok kis korcs, sikított egyet és
elfutott, egészen a szekrény alá. Postmodernystka azonban nem
véletlenül tologatja fél naponta a szobája butorait, egy laza
mozdulattal beelőzte a csúf kis didaktikát (kisbötüvel, mint nemcseket)
és beledobta a morfószintaxis jegyzetekbe. Amikor a Didaktika az őrület
szélén, zokogva könyörgött, hogy csak ezt ne, postmodernystka, most már
perverzül vigyorogva, megtanultatta a Didaktikával Szent Eulália
szenvedéseit (első francia nyelemlék), elolvastatta vele Beckett,
Ionesco és Stoppard összest két nap alatt. Amikor a Didaktika már járni
se tudott, gondolkodott, hogy kegyelem döffés gyanánt összeismertesse
Radforddal, az angol generatív nyelvészet (pöttyet elavult)
bibliájával, de aztán megkönyörült rajta és egyszerűen kidobta az
ablakon. Postmodernystka meg magára kapott vmi emberi ruhát és nagy
lazán elment a Szimplába a Színésznővel.