Na, gyerekek, én folyok szét. Mivel többek nem tudtak kibékülni a
fordított comment funkciómmal (bevallom, én se teljejsen), bármennyire
is egyedi volt, úgy döntöttem, kaptok helyette egy kicsit
funkcionálisabbat.
Pompongörl témában nem óhajtok többet nyilatkozni, tény, hogy időnként
meglepően önfejű és behatárolt tudok lenni, ami egy kellemetlen
párosítás, mert nehezen lehet megváltoztatni a véleményemet. De lássuk
be, a “Minden relatív” political correctness nem életképes, mert akkor
lassan egyik véleményünk mellett sem állhatunk ki, mert honnan tudjuk,
hogy pont az az, ami mellett ki kell állni? Na mindegy. Lényeg, hogy
nem kell ennyit filózni.
Pl. írhatnék egy jó kis metfile-et (azaz 3 óravázlatot, meg egy
tankönyv kritikát, meg hasonló finomságokat), meg 4 óralátogatás
beszámoló, illetve egy metodikai kérdést boncolgató esszét. Szóval mos
tmár talán érthető, hogy a blogom miért vonzóbb 🙂
Beszéltem boszival, amikor közöltem vele, hogy még mindig nem csináltam
semmit, annak ellenére, hogy a fent felsoroltaknak a határideje 19 óra
múlva lejár, nemes egyszerűségel kifakadt, hogy ő annyira szeret engem.
Ámen. Most kifejthetném azt is, hogy mennyire nem értek egyet a
számonkérés e módjával, de inkább nem untatok senkit ezzel és nem
túráztatom magamat, inkább csendben megírom, azt elmegyek sétálni. Vagy
vmi hasonló.
Tegnap naívan gondoltam elmegyek Evel Szimplába fröccsözni, ehhez
képest kikötöttem a ZPben Evel, buborékkal és a Nővel (akivel minimum 3
éve nem voltam több mint 15 percet egy helyen akkor is, amikor ő ott
van). Ez a ZP valami rohadt kiábrándító volt, ahhoz képest, hogy milyen
kellemes lepattant placc volt anno. Most is lepattant, de már annyira
nem vonzóan. Mármint a közönséggel van inkább a baj. Valahogy nem az én
asztalom. Ezzel együtt táncoltunk vagy 20 percet, ami teljesen rendben
volt. Majd kommandóztunk mindenféle számomra ismeretlen pasasok után.
Mivel, hogy ez a kommandózási műfaj elég messze áll tőlem (ma úgy
látszik ilyen megkeseredett fap*na vagyok, mindent csak fikázok.
Mondtam, hogy szociopata lettem ma, sorry), volt egy kellemes egzotikus
fílingje. Ezzel együtt nem tudtam elszakadni attól a ténytől, hogy a
Nővel ketten voltunk sorstársak, hisz mind a ketten oda lettünk
rángatva a helyre véletlenül. Érdekesmód még ez a sorstársi viszony se
mentett meg minket a kölcsönös érdektelenségtől, ami kicsit nem is
tudom, minimum furcsa, tudván, hogy mi milyen jó barátnők voltunk.
Aztán végül buborékkal leváltunk, összefutottunk véletlenül lengyel
konneksönömmel, átgyalogoltunk a fél városon és össze-vissza
beszélgettünk. Az astoriánál ránk szállt valami pasas, aki érdeklődött,
hogy buboréknak nem fázik-e a melle, illetve, hogy van-e barátja és
hasonlók. Sikeresen kitalálta, hogy buborék becses neve Évi (nem az
persze, de mindegy). Vagy 20 percig nyomta nekünk a dumát, nem elég
agresszívan ahhoz, hogy elmenjünk, de mégis kitartóan. Ehhez az
emberhez tartozott egy öregebb pasas is, aki kedélyesen ücsörgött
mellettem és fél percenként elmondta, hogy “jaj gyermekem, de fáj a
lábam”. Erre azt a jó tanácsot kapta, hogy “lógasd bele a betonba”.
Fájlábos pasas velem szimpatizált, de magázott és érdeklődött, hogy
ugye a Capellából ismer minket. Én próbáltam nem nagyon kommunikálni,
bár az én nevemet is megpóbálták kitalálni. Úgy döntöttem, Lukrécia
leszek, de ezt nem találták ki. Amikor már harmadszor jött szóba a
Capella, megjelent egy erősen intoxikált feminin pasas, aki a rossz
buzi totális karikatúráát alkotta. Kedvesen bemutatták nekünk Nóra
néven. Nóra elmesélte nekünk, hogy a férjét várja. Ekkor hál’Istennek
megjött a busz, amire az egész bagázs felszállt, buborékkal meg végre
röhöghettünk egy sort. Kicsit késöbb hajnali h3kor a Vigszinház elött
találkoztunk egy öreg nénivel, aki zilált ösz hajjal, fehér csipke
blúzban, egy ágat szorongatva, morcosan sétáltatott két kutyát. Pest jó
hely.