Tegnap amikor hazaértem egy maratoni sétából (Bosnyák-Jászai, ha ez
vkinek mond vmit), a ruhámból kiesett egy szív alakú falevél. Szerelmes
levél. Olyan kellemes hülyeség, amire örülök, hogy rá tudok
csodálkozni. Erről beszélgettünk a multkor Phage-el (meg utána másokkal
is), hogy a város annyira interaktív és annyira kommunikál veled
egyfolytában, feltéve, hogy az ember van annyira érzékeny és nyitott,
hogy ezt tudja dekódolni. Nem azt mondom, néha rossz dolgokat is
kommunikál velem a város. Van, hogy ránézek egy emberre a metrón és
hirtelen elönt az egész életének a szomorúsága és magánya. De öszintén
szólva, én örülök, hogy ilyen vagyok. Lehet, hogy másnak
elviselhetetlennek tünhet a személyiségem (néha nekem is teher), ez a
magas hőfok, amin én folyton égek, de szeretem így az életemet és
tudom, másképp nem érezném magamat jól.
Ez valahol kapcsolódik mondanivalómhoz, mert az elmúlt egy hétben pont
a negatív oldalát tapasztalhattam meg saját magamnak. Más szóval élve,
érzelmi káoszban voltam. Ezt szerencsésen összepakoltam, pont időben,
mert utolért kettő másik ember krizise is, amit hatékonyan (asszem ) el
tudtam hárítani, ami alapvetöen egy qva jó érzés,  hogy tényleg
effektíve az eember tud segíteni annak, akit szeret Most lehet, hogy ez
nyálasnak tünt, de gyerekek, nyasgem, aki ismer, tudja, hogy én
idealista vagyok és nem nyálas.
Most erről eszembe jutott a giccs, mint olyan, gondolom a nyálasról.
Lehet, hogy nagyon megvetendő, de én szeretem a giccset. Mondjuk
Arábiában szocializálódtam, ahol a giccsnek nagy kultúrája van. Ettől
függetlenül vagyok elég lázadó alkat ahhoz, hogy visszadobjam
gyermekkorom azon mozzanatait, amik nem szeretném, hogy többé
meghatározzanak. Szóval giccs. Nem akarok meg szerintem nem is tudok
nagy eszmefutatásba fulladni ebben a témában, de tény, hogy úgy
gondolom, hogy ha valami jó, azt miért ne hangsúlyozza ki az ember.
Miért lehet csak negatív katarzisa az embernek? Az ember mindig
nézi/olvassa a nagy drámákat, tragédiákat (imádom a tragédiát, mint
műfajt, szó se róla), de lássuk be, az élet azért nem ennyire szar 🙂
Igenis vannak pillanatok, sőt, akár évekig tartó pillanatok, amikor az
élet szép és bármennyire is szeretnénk, nem fogunk semmi szart se
találni. Ennek miért nem lehetne hangot adni? Miért nem merik mostanság
az emberek (itt főleg az én korosztályomra, illetve a nálam kicsit
fiatalabbakra gondolok) felválalni azt, hogy jjól érzik magukat, hogy
szeretnek élni? Ez olyan abszurd, pedig egy csomó olyan emberrel
találkozok nap mint nap, aki éppenséggel kicsattanhatna az életkedvtől
és életerőtől, mégse meri, mert egyszerűen kézenfekvőbb nihilnek vagy
buvalb@szottnak lenni. Mondjuk én próbálom kikupálni a népeket, van,
hogy sikerül is. Ebben az évben kezdtem rájönni, hogy talán ezért
vonzok ennyi embert magam köré, mert rólam időnként tényleg süt az
életerő. Most ezt nem ilyen belött hippiként mondom, tudni kell
disztingválni, nekem is vannak fos korszakaim, de ezzel együtt mindig
aktív boldogságba térek vissza. Próbáljátok ki, nagyon kellemes érzés!
(Esküszöm, elmegyek szektagurunak. Vagyok kommunát nyitok.)