“Úgy érzem, révbe értem” mondta egy barátném a múltkor, utalva
látszólag fantasztikusan jól müködő párkapcsolatára. ELsiklottam a
mondat felett akkor, de enyhe rosszullét fogott el, hogy te jó ég, mit
mondjak én, aki frissen dobta ki látszólag fantasztikus pasiját és itt
áll most szingliként a világ közepén, egyedül tehát gyengén, pasi
nélkül, tehát sikertelenül, hisz nem kellek senkinek.
Haza kullogtam abban a szent tudatban, hogy én vagyok a társadalom
söpredéke. Aztán támadt rengeteg dolgom és nem volt  időm holmi
filózofiai magasságokkal foglalkozni, illetve lelkem mélységével. Ma
meg a nagy kellemes beszélgetésem után sikerült egy feletébb jót
sétálnom, teljesen ismeretlen helyeken, melyek pedig tök közel vannak a
nap mint nap kitaposott útvonalokhoz, de mégse. Buborékkal voltam,
akivel hónapok óta mindennap találkozok és mégis, tudtunk újat
felfedezni a városban, ahol élünk, magunkban és szerintem egymásban is.
Rá tudtunk csodálkozni arra, hogy az utca mennyire másképp néz ki, ha
egy padon fekszünk, meg ki tudtunk lépni a hétköznapi baromságokból, ki
tudtunk lépni Budapestből, a városból, az időből. És ráeszméltem
hirtelen, hogy nem, nem értem révbe s soha nem is fogok, de pont ez a
jó, mert mindig fel fogok fedezni valami újat, hiába jártam már arra
ezerszer, hiába hiszem azt, hogy ismerek minden követ és minden
göröngyöt.