Vizsgaidőszakban szokásom megjegyezni, hogy egy pszichológus most írjon
belőlünk esettanulmányt. De tulajdonképpen sokkal izgalmasabb dolgok
jönnek ki egy féléves tanítási gyakorlat során. Én pl szeliden kezdek
meghibbani, a rossz értelemben. Buborék fogalmazta meg jól, hogy kissé
beszűkült az életterem, ergo én is, meg a beszéd témáim is. Mondhatni
halálosan unom már a saját dumáimat. Minden rohadt hetem egy az egyben
ugyan úgy néz ki, tanítás, francia suli, óra, tanítás, francia suli,
francia suli, tanítás. Irdatlan változatos, mit ne mondjak. Időközben
semmi energiám bármit is csinálni, ami építő jellegű lenne, mert a
társadalmi életemet így is csak szinten tartani tudom, nem hogy
építeni. Hétvégenként megiszok egy nagyobb dozis alkoholt, két
részletben, amitől nem változik talán semmi, csak egy rövid időre
kedélyesebben vigyorgok, majd hazamegyek, de a világot már rég nem
váltom meg. Néha írok valami feletébb lehangolót, többnyire egyre
pocsékabb kivitelben. Lapos lettem no, két dimenzíós. Tudom, hogy most
nem önsajnálkoznom kéne, meg nyavalyognom, hanem inkább erőt vennem
magamon és megpróbálni személyiség építeni vagy valami, de momentán
elhagyott minden erőm. Semmi kedvem emberek közé menni, pedig kell, meg
minden. Tudom én, hogy rengeteget tanulok ebben a félévben, de azt
hiszem, soha egy félévet nem utáltam annyira egyetemi pályafutásom
alatt, mint a mostanit.

Hadd említsem még az érzelmi sivárságot. Miután nagy nehezen
letisztáztam magamban ezt-azt, Volkovval ugye szétváltak útaink (amit
egyébként azóta sem bánok), nem nagyon jött ember, aki úgy igazán, sőt
egyáltalán felkeltette volna az érdeklődésemet. Aztán persze mindig
akad valaki, aki talán… de aztán mégse, mert nem tudom a jobbik
oldalamat mutatni senkinek se, mert valahova elkevertem a jobbik
oldalamat és momentán én sem találom. Szóval itt ácsorgok a tömény
nihil közepén és hiába várom, hogy valaki ide jöjjön és megfogja a
kezemet és elvezessen bárhova is, mert minden porcikám azt sugározza a
külvilágnak, hogy “menj innen”.

Ugyan csak szerencsétlen olvasmányokat választok egymás után magamnak
mostanság. Valahogy tipikus, hogy ha az ember annyira nincs jól, akkor
vmi érzelmileg eszméletlen megterhelő cuccot fog olvasni, amitől
kevéssé lesz jobban. De valahogy ez vonz, nem tehetek róla, biztos
alapfokú mazochizmusom van.

Pfűűű, hát most aztán biztos marha vidám lett a kedves olvasó, de most hol fakadjak ki, ha nem itt?