Szétdarabolom magamat, mert nem akarom keverni az eszmefutatásaimat. Beszélgettem bátyámmal karácsonykor. Ültünk a Szimplakertben és ő a barátnőjéről mesélt, aki egy banknál dolgozik Párizsban. Magyarázta, hogy hogyan müködnek a kölcsönök, az országközti megállapodások. Értettem, mert bátyám jó pedagógus (csak ezt nem tudja magáról) és hirtelen belém nyilalt, hogy milyen furcsa ez. Itt ülünk, testvérek, 9 év van köztünk ugyan, de rengeteg közös vonás, közös múlt, ugyan az a multikultúrális háttér, ugyan azokkal a problémákkal találkoztunk, egy család vagyunk azért mégis. És igen, mégis. Semmi közünk egymáshoz. Amiről ő beszél teljes természetteséggel számomra idegen és fordítva. Nekem egyértelmű, hogy tudom, a Macbethben hangzik el, hogy “Foul is fair and fair is foul”, neki természetes az EU belső működése. Rájöttem, hogy hiába, elöttem az élet, hiába, le se diplomáztam még, én már réges rég elköteleztem magamat valami mellett. És követem elhatározottságomat. Elég kellemes érzés, főleg, amikor az a konstans, téves, beidegződése van az embernek, hogy kurvára nem tett le semmit az asztalra és egy fűszálat nem tett keresztbe egész életében. Pedig de. Csak egy úton maradni nem annyira látványos, pedig mindenki tudja, mennyi elágazás van, ami csábít. Főleg, ha az út néha összeszükül ösvényé és elgondolkodik az ember, hogy most mi van. (Reggel f6, szimbolikus vagyok, tehát szétesett, rég voltam ilyen, szeretem, érzem, hogy működik az agyam, vannak gondolataim, nem csak egy erőtlen űr).