Publikáltam, mert kezdett szétesni a bejegyzés, tulajdonkéépen most se egyértelműbb. Az elöbb kijelöltem, mi a lényege annak az irománynak. Rég írtam egyébként mást mint blogot, de nem baj, ez normális, megint jön majd valaki, aki megihlet, valaki, akinek akarok majd írni, akinek szívesen megnyilok. Hülyeség nálam, hogy az ember magának ír. Amit magamnak írok, az sose lát papírt. Remek monológokkal szórakoztatom magamat, többnyire franciául. Amit leírok, lelkiekben valakinek írom. Többnyire ugyan az a pár ember. Lehet, hogy nem jó. Lehet, hogy jó. Nem érdekel. Szeretek írni, de nem fogok belőle soha megélni, nem is akarok. Túlzottan szeretem az irodalmat ahhoz, hogy higyjem, közöm lesz hozzá valaha. Irodalom az, amit annak tekintünk. Innentől kezdve nem jelent semmit. Nem életcél. Látom a francia suliban az ifjú titánokat, akik írok akarnak lenni, akik ezek-azok akarnak lenni, művészek. Drukkolok. De drágáim, tegyetek le valamit az asztalra, tegyetek meg mindent. Feszüljetek meg. Én sose fogok. Talán lenne bennem annyi. Talán nyalhatnám más seggét, hogy megjelenjek, talán csiszolhatnám magamat naphosszat egy poros szobában. De nem én lennék. Én drukkolok, de 4 év bölcsészet kicsit kritikussá tett. Azaz, 4 újrakezdett élet tett azzá. Sok elfuserált művészlelket ismerek. Van, akinek a bohém élet tetszik, van, aki sokat gondol magáról, van, aki bemagolta a technikát. Egyetlen egy hiteles és az nem én vagyok. Neki drukkolok.