Asszem egy pöttyet korábban keltem fel a kelleténél. Mert, hogy ma egyedül megyek tanítani, boszi tanul szigorlatra, szóval nem kell a Deákon szobrozni, meg semmi és én ezt tök elfelejtettem, szóval már a harmadik teámat izsom és mindenkinek az összes blogját megnéztem, ami kéznél volt. Annyira azért ugye még nem vagyok telesen fitt 🙂

Tegnap 6 és n8 között ittam kettő darab capuccinot, mert ideiglenesen kiment a fejemből, hogy ma tanítok és korán akartam lefeküdni. Azért n3 körül sikerült beájulnom az ágyba, de gyanítom, hogy ma reggeli éberségem valamelyik kv poszt állapota…

Ez a modern világ, drágáim. Ülünk E vel a Szimplában, oda tántorog hozzánk két pityókás spanyol, kezünkbe nyom két páleszt, hogy ez nekünk van, Happy New Year (ők söröztem). Én kicsit döbbenten kérdeztem Et, hogy akkor most ezt igyuk-e meg, mondta, hogy igen, hát ezen ne múljon, bár ez este 11kor volt, én meg legutolára délután 1kor ettem, de annyi baj legyen. Épp nagyban húzom le a dolgot, amikor E halál komolyan megkérdezte, hogy szerintem raktak-e vmi kábítószert a piánkba. Majdnem az orromon jött ki a szesz, mad olyan stressz roham tört rám, hogy egészen meglepődtem magamon. Miután a pasik teljesen eltűntek,úgy döntöttünk, hogy megisszuk a cuccot, aztán hazamegyünk, az egész biztoságosnak tűnik. Azon kivül, hogy bűn rossz volt, semmi extra funkciója nem volt a piának. De micsoda ötlet, könyörgöm, mai hülye modern világ, már mindentől félhetnék lassan. Ebből kifolyólag nagyon cselesen többnyire nem félek semmitől.

Inkább hallgatom az Uriah Heepet és átszelleműlve gajdolom, hogy “She came to me one morning, one lonely Sunday morniiiiing!” (Lady in Black) és örülök a fejemnek, meg annak, hogy én aközé a kevés ember közé tartozok, akiknek az új év jó dolgokat hozott (_kifejezetten_ jó dolgokat, leginkább saját magat, legnyagobb formámban, ennél többre nehezen vágyhatnék). Tegnap már csak röhötem, amikor sorozatosan derültek ki a személyes tragédiák, amik lesujtottak környezetemben. Van, hogy egyszerűen túl sok, túl abszurd ennyi dolog egyszerre.

Velem szerencsére a legkellemetlenebb dolog, ami történt az volt, hogy jött a múlt, hogy mit akarok tőle, mondtam neki, hogy semmit, tudomásul vette és elbatyogott. Így lezárult egy szenvedős korszak, amikor többnyire én kaptam agybajt a múlt érzelgős kioktatásaiból. Nem szeretem, ha helyettem akarnak tudni dolgokat, mert ők ismernek engem és amikor épp az eufória fellegeiben süppeszkedek, próbálják rám tukmálni a punnyadt szürke depressziót, mert ők tudják, nekem az a bajom (milyen bajom, cicuka, rég voltam ilyen jól :)). Minden esetre próbáltam úrinő maradni (hehe, jó vicc) és annak ellenére, hogy nagyon nagy késztetést éreztem ahhoz, hogy egyszer és mindekorra megmondjam az én egyéni szoc véleményemet (ami nem lett volna túl szép), inkább befogtam a pofámat és nyomtam egy entert.

Szóval így állunk mi az év negyedik napján, voltaképpen kifejezetten jól, kicsit ugyan viccesen szétcsúszva (tegnap elindultam otthonról pénz nélkül), de mindenképpen érdeklődve várva, hogy no, mit tartogat nekem még a sors.

Hm, ez az év elejei szétesettség eléggé általánosnak tűnik, most hívott a Sztefka kétségbeesve, hogy nem tudja hova rakta az egyik mappáját. Közben hazajjött apukám, aki elbkvézott a kocsiig, mikor rájött, hogy a slusszkulcsot itthon hagyta.

Nekem viszont most indulnom kell. Órát tartani egyedül (lehet, hogy a Sztefka se jön be, funny, funny egy óra lesz).