Na, zseniális, zseniális, letudtam ez a rohadt 19.századot, ami azt jelenti, hogy annyira nem vagyok elúszva mégse, ergo kisimult az idegredszerem, tovább holnap este egy liht-os razziát azért tarhatok vmelyik kedvenc törzshelyemen, hurrá!

Ja. Kaptatok új linket, érdekessége, hogy nagyon dizájn a honlap, mellesleg pofás fotók is vannk és kellemes zenét is zolgáltat. Szóval nem rossz, drágaim, nem rossz, klikk Preston a linkek közt legalul.

Kissé bizárr egy nap volt. Miközben reggel épp azt ecseteltem kedvenc munkatársamnak, hogyy ember legyen a talpán, aki ma elrontja a kedvemet, érzéltük, hogy a francia iskolában valami vidám fejetlenség úralkodik. Fönökünk teljejsen eufórikusan esett be hozzánk, hogy hogy vagyunk, mi van velünk stb stb. Mindezt egy olyan embertől, akit szeptember óta fejenként háromszor láttunk mosolyogni és másodpercre pontosan emlékszünk rá. Az igazgató is erősen libegett, talán azért, mert megérkezett a családja. Ezzel egyidejűleg viszont rémesebbnél rémesebb tragédiákról jöttek a hírek, olyan sok és olyan kaliberűek, hogy a harmadiknál csődöt mondott az agyam, ennyi szörnyűséget nem tud kezelni az ember, hiába oda illő, vagy sem, az életösztönöm kirekeszti az infókat az agyamból. Megjegyzem elseje óta napi egy megrázó hírt kapok, amivel többnyire nem tudok mit kezdeni, mert nem olyanok.

Mintha ez az érzelmi kiismerhetetlenség nem lenne elég, valamiért megreformálták a szünetek hosszát, minek következményében szó szerint senki se volt tiszában azzal, hogy mikor mit csöngetnek. Helyzetünket nehezítte egy pöttyet a csengő megkergülése, ami nemes egyszerűséggel nem csöngött, illetve rosszkor.

Ebben a nagy káoszban persze jól elfáradtam és miután aránylag feléledtem, leültem tanulni. Ebben némileg megakadályozott a tény, hogy félperc alatt sikerült idegösszeomlást és sírógörcsöt kapnom (többet kéne aludnom tudom, majd két hét múlva) valami teljesen megmagyarázhatalan szituáción, amiben többnyire senki se értett semmit, illetve kollektív amnézia sujtott le ránk,illetve nem értem most se, de időközben elcsittult a stressz, én meg megkönnyebülésemben lendületesen kivégeztem a 19-századi tételeimet. Szóval most többszörösen fel vagyok szabadulva. Egyébként ezek a lelkikrizisek mindig arra jók, hogy rájövök, hogy ki az, aki tényleg fontos az életemben. No, erről ennyit.

Holnap Kispest, reményeim szerint most nem kések el, mint a múltkor. Bevallom őszintén, nem egészen vagyok tisztában az órával, de csak lesz majd valami. Rendkivül kevés óra van hátra, én személy szerint arra megyek most már rá, hogy élvezzem őket. Persze kirakatban demonstrálom pedagógiai érzékemet orrba főben (látványosan), de ha nem muszáj, én nem fogok szemétkedni 2 héttel távozásom elött. Majd biztos összegzem ezt az egészet egyszer, minden esetre tudom, hogy kicsit el lett cseszve ez a tangyak, rengeteg dolog miatt, ami mind arra vezethető vissza, hogy sose csináltunk még ilyet. Emelett én egyáltalán nem így csináltam volna egy rakat dolgot, de külső kényszerek voltak, amik rám is hatottak, mert egyrészt el kellett adnom magamat, amitől undorodtam, másrészt nyomasztott a tény, hogy nem vagyok szabad, így valószínűleg nem tudtam magamból egy percig se kohozni a maximumot. Ezt csak onnan veszem, hogy a francia iskolában azért jellentősen több sikerélményem volt szakmailag, mint Kispesten. De mind a két helyen volt személyes sikerélményem, amit csakis annak köszönhetek, hogy milyen ember vagyok és azt hiszem, hogy ez a lényeg. No, de az ilyen tipusú gálazáró szövegnek még nem ött el az idejük, nekem viszont le kéne feküdnöm.