Tulajdonképpen várhattam volna. De nem így történt, különben talán kivédem az egészet. Mint máskor is, mos tis indokolatlanul történt az egész. Jöttek a szarok, én valamelyiknél felrobbantam és onnantól kezdve tök mindegy, mert ha dühöngök, akkor terjedek, mint a futótűz és mindenkit felégetek, aki szembe jön. Hát ez egy szép metafóra volt. Vagy allegoria. Mindegy, lényeg, hogy amikor már a harmadik emberrel vesztem össze rövid időn belül, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy talán velem van baj. Egy hosszabb beszélgetés anyukámmal helyrebillentett valamelyest. És elkezdtem nagyon szégyelni magamat. És rájöttem, hogy sürgősen ki kell aludnom magamat és távol kell magamat tartanom egy kicsit a külvilágtól. Sose fogok tanulni azt hiszem. De lassan egyre kevesebb mentséget van pofám felhozni. Azt hiszem tényleg rég szégyeltem magamat úgy bármiért is, de most egészen kifejezetten nyilal belém ez az egész. Leírhatatlanul örülök, hogy olyan anyukám, amilyen, különben valószínűleg még napokig folytattam volna önpusztító köreimet, kezdve mindig a legfontosabb emberrel, szépen sorrendben, módszeresen. És minnél jobb szándék vezérli a másikat, annál jobban  idegesít.

De elmúlik. Ezért nem is írok róla többet. Ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget annak, aminek nincs.

De senki se lepődjön meg, ha esetleg elhanyagolnám a blogomat egy kicsit. Harry Potterbe akarok temetkezni.