Elfelejtettem meglocsolni a növényt, ami persze elszáradt. Talán már két hónapja, hogy legutoljára takarítottam. Egy rohadó almacsutka árválkodik gyomrom mélyén, miközben a szemétkosárból kibuggyannak a silány irományok. A portól köhögök, de ablakot nem nyitok, csak amikor jégkocka hiján a párkányra rakom hűlni a teámat. Nem tudom, hol veszítettem el. De hónapok óta nem találom magamat. A szemeteskosár elpazarolt tintája nem fejez ki csak üvegszemeket, a tükörben sem látom régi tekintetemet. Monoton ringatom magamat egy régi szellem elött, se nő, se férfi, nem is létezett soha, de engem csak ő vigasztal, kinek fátyla letakar mindent. A valóság ott van még a por alatt, de szürke lett minden és valahol kisiklott egy vonat. Azon a vonaton ülhettem.