ez egy blog. leírom hát magamnak, mert fontos

az Újságíronővel írásról kezdtünk el beszélni, előjöttek régi dolgok. itt van a gépemen a fél életem (elszáll a vinyó, meghalok). 1997, december 13.-án írtam első böffenetemet. 97. 9 éve. ez az információ engem sokkolt. ugyan csak sokkolt, hogy mennyire egyértelműen szétváló korszakaim vannak. és ezt fogom leírni. tudom, hogy mindenki leszarja, de nekem fontos.

elöszőr franciául írtam 97től kb 99ig böffeneteket. ezeket a mai napig nem tudom elolvasni gyomorgörcs nélkül. terápiás írás volt, fontos, sokat lehet belőle tanulni, tanulok is, csak nagyon fájdalmas.

utána franciául írtam verseket. rengeteget kb 2002ig. úgy kb varsó felétől egészen pestig (hülye időhatározóim vannak, tudom). ezek nem is voltak kötelezően annyira rosszak, misztikus világ, tiszta szimbolikus minden, de azt kell, hogy mondjam, hogy ritmikailag azóta se állja meg semmi annyira a helyét, mint ezek.

utolsó francia korszak: 2002-2004, kettő darab pesti gimnáziumi évem. itt ritkábban írtam, de tartalmasabb, hosszabb dolgokat. volt története és szereplője. maradtak a misztikus elemek, de kezdett erősen bejönni a céltalan hangulatleírás.

a magyar részleget a feljegyzések a sötétségből és a fényeségről korszak kezdte, itt lettek marha rövidek az irományaim. mivel addig sose írtam magyarul, így utólag visszanézve elég dilettánsok a dolgok, de aránylag volt struktúrájuk és főleg hangulatuk. ez valahol az egyetemi éveim elejére pakolható, 2003 nyarától 2004 nyaráig. a korszak vége és a majdnem egy éves kihagyás elég erős párhuzamban van magánéletem radikális megváltozásával, ex-grafikus exé való nyilvánítása és új távlatok felfedezése és felválalása.

utána jött egy hosszú kihagyással a szolid dekadencia 2005 júniustól decemberig. itt már szinte csak hangulatokat írtam le, főleg szó-kapcsolatokra alapozva. teljesen megszüntek a szereplőim, néha valaki meg volt szólítva, de ennél semmi több. ez a korszak még nem áll tőlem elég messze ahhoz, hogy pontosan érezzem, minden esetre határozott fejlődés az feljegyzésekhez képest.

decemberre a szolid dekadencia teljesen ellaposodott (mint ahogy én is), sablonszerűen írtam, azt a keveset, amit írtam. hiányoltam a képeket és a merészséget. egy januári téli estén rájöttem, hogy magyarul sose tudok annyira őszinte és pontos lenni, mint franciául. ettől mélydepresszióba estem, majd megnyitottam az egofóbiát, ahol reményeim szerint le fogom tudni írni azokat a nagyon is erős érzéseket, amiket az ember mindig visszanyom a tudatalattijába, mert fél a képektől és fél a jelentésüktől.

a mindenféle korszakok között persze van egy rakat értelmezhetetlen, helyenként kifejezetten pocsék iromány, mindenféle lábjegyzet, macskakaparás, próbálgatás. ezek futnak mind a két nyelven. a mai napig szoktam agymenéseket produkálni franciául, ha épp olyanom van. de ezeknek túl sok jelentőségük nincs igazán, csak gyakorlat, meg aktív grafománia.

ez így most nagyon profinak tűnik, persze valószínűleg minden második ember tud egy ilyesmi dolgot mutatni, annyi ember ír (a grafománia azért elég elterjedt). minden esetre én most jobban átlátom. egyértelműen szabadulok fel az írásban, javulok magyarul, formailag és tartalmilag is. gyanítom, hogy ritmikailag sose fogom annyira érezni a magyar nyelvet, mint a franciát és talán sose fog belőlem ösztönösen jönni belőlem az, ami franciául, de tanulni még tudok rengeteget és szerencsére tanulok is. sokat köszönhetek kedvenc tanítványomnak és buboréknak, akik ketten vetették rá magukat förtelmes helyesírásomra, illetve voltak szívesek inspirálni (buborék a leges legkonstruktívabb kritikusom, akivel valaha találkoztam). sokat köszönhetek Enek is, aki mind két nyelven tud és hajlandó engem olvasni és néha egészen meglepő dolgokat tud kommentálni. a kezdetekkor meg két embernek köszönhetek mindent, akik valamiért láttak bennem valamit, és elolvastak mindent, ami írtam, bármily pocsék is legyen. de leginkább az írásnak magának köszönhetek rengeteget, hogy egyre tágul elöttem a tér, újabb és újabb lehetőségeket nyújt nekem és nem utolsó sorban, életben tart.