rég, nagyon rég nem írtam ide semmi túlzottan személyeset. nem írtam a lassan 8 hónapja tartó párkapcsolatomról, nem írtam a misztikus férfiról, akivel töltöm éjszakáimat és nappalaimat. nem írtam róla semmit, mert a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő az enyém, én meg az ővé. most se írok ennél sokkal többet, hisz mondtam, ez a világ legtermészetesebb dolga, az ember arról sem ír, hogy milyen jó érzés levegőt venni. ha író lennék, és szeretnék hazudni, és kicsit dramaturgiailag tunningolni dolgokat, azt mondanám, hogy mivel annyira természetes a kapcsolatunk, az is a világ legtermészetesebb dolga, hogy most összeköltözünk. de lássuk be, ez egy blog, ami mögött egy reális ember ül, nem fiktív, hanem nagyon is reális élettel, amit nem lehet jól koreografált dramaturgiákhoz igazítani.

természetesnek természetes, de attól még nem zökkenőmentes. egy hete elmentünk zakopanéba, ahol bizonyos dolgok elhangzottak, bizonyos dolgok pedig eldőltek. ettől még persze ritka jó kombinációs tehetséggel megáldott agyam nem hagyta annyiba, és szépen lassan elkezdett kattogni…

egészen tegnapig, amikor hirtelen a sok kattogástól kikattant minden, az agyam is, meg én is. lássuk be, minden nő (és a legtöbb férfi) hajlamos a hisztériára, de amit én tegnap produkáltam, az egy echte remekmű volt két felvonásban.

aztán mostanra elmúlt minden, visszakattantam a helyemre, vidáman és szerelmesen nézek a jövőbe.

ebben sokat segített pénteken vásárolt versenybiciklim (használtan vettem, megláttam és megszerettem), amivel másfél nap alatt döbbenetes javulásnak indult kerékpározási szaktudásom (pl vígan mentem ma el zuglóba és vissza, dohány utcán, ajtósi dürer soron keresztül kason, maximális sebességen konstans tekerve). ma legalább másfél órát bicikliztem, és ez nagyon nagyon jót tett az én zaklatott agyamnak. arról már nem is beszélve, hogy zuglóban adtak nekem egy rakás könyvet, aminek most jól neki is kezdek.

az élet szép.

bejegyzésem végére egy anekdotát hagynék, kommentár nélkül.

a vakok intézeténél van egy aluljáró, amit biciklisták is tudnak használni. kicsit hülyén számítottam ki a lendületet, és az utolsó pár métert felfele csak úgy tudtam megtenni, hogy a fal mentén lévő korláton húztam fel magamat. ez elég fárasztó volt (egyszerűbb lett volna leszálni, de sebaj), így nem nagyon vettem észre azt a szőke kislányt, aki futott az aluljáró közepén. vidáman, röhögve futott. amikor felért az emelkedőn, a szülei hátulról szóltak neki, hogy álljon meg, vége az aluljárónak, várja meg őket. a kislány erre megállt, pontosan mellettem. automatikusan kitartotta a jobb kezét, hogy megfogja a korlátot, csakhogy korlát helyett én voltam ott. ettől nagyon megijedt, meg én is, mert először nem értettem a helyzetet. majd hirtelen rájöttem, hogy a kislány vak. mondtam neki, hogy csak én állok itt egy biciklivel, ne féljen, ha szeretné, odakisérem a korláthoz. kis habozás után megfogta a kezemet, majd hirtelen megnyugodott, és elkezdte a bicikli kormányomat tapogatni. a csengőre megkérdezte, hogy micsoda, mondtam, hogy csengő, megfogtam a kezét, és együtt csengettünk, míg oda nem értek a szülei. akkor elindult velük, de integetett felém. milyen érzés lehet vakon felfutni egy emelkedőre?