az egyszer biztos, h kizsákmányolt gazdasági újságíró sem leszek egy hamar. de nekik dolgozni sem fogok többet. lassan majdnem egy hónapja olyan jó ötletnek tűnt ez az egész, segíteni nekik telefonálgatni, átgépelni az interjúikat, elmenni tolmácsolni. aranyosak, kedvesek, keveset fizetnek. de ne aggódjak, van prémium, és kevés tolmácsolás, az átgépelést meg lehet, hogy valaki más csinálja majd.

ehhez képest mára annyira szétcsúsztak, hogy nem bírok velük kommunikálni csak fél napos spétekkel, a tolmácsolandó anyagot örülök, ha a tolmácsolás előtt egy órával megkapom, ők maguk húsz perceket késnek a találkozókról és rendszeresen nekem kell megsúgnom, hogy hogyan is hívják az illetőt, akihez jöttünk.

de ez még talán rendben is van, megértem, hogy szét vannak csúszva, megértem, hogy mindjárt meghalnak, és nagyon küzdök, hogy engem ne rántsanak magukkal. még azt is lenyelem, hogy az eredeti egy-két tolmácsolásból heti két-három alkalom lett (vagy több, holnap például négy egymás után). de azért hülyének se kéne nézni…

ma reggel három egymást követő mondatból három különböző módon derült ki, hogy a tegnapi ultra fontos munkámat, amivel jól bestresszeltek még meg sem nézték, az általam megírt ultra sürgős leveleket még el sem küldték, és az általam szolgáltatott információt (hol van a 11.30-as találka) meg felülbírálták, és egészen jól meggyőzték magukat, hogy tutira nem a kecske utcába kell menni, hanem kecskemétre, bár az valószínűleg budapesten kívül van.

biztos én vagyok a hálátlan, hogy ennyi pénzért valahogy nem ájulok el ettől az egésztől…