avagy bészik inglisz tlénin, ahogy azt itt hívják. ez vár rám ma délután, 20-30 darab, angolt alig beszélő embernek kell angolórát tartanom, egyetlen egy darabot, 60 perc terjedelemben. értelmét kevéssé látom, de azt hiszem hőn imádott módszertan tanárom most nagyon röhögne rajtam, amint éppen wordben 76-os betűméterrel színes betűkkel írom le éppen a színek nevét, hogy aztán majd fel tudjam mutatni az órán.

szerencsére még múlt héten beültem egy japán trainingre, így legalább meg tudtam figyelni az itteni pedagógiai módszereket. alapvetően elmondjuk az adatokat, felmutatjuk a megfelelő reáliát és elismételtetjük az emberekkel. majd egyesével felállítjuk őket (csoportonként egyet) és újra elismételtetjük velük. ha rosszat mondanak, kedvesen nevetünk (mindenki nevet ilyenkor), ha jót, megdícsérjük. minden esetben iszonyatosan megtapsoljuk, amikor leül. (apropó, én ilyen hangos tapsot még nem hallottam, de hát nem is éltem nagyon a kommunizmus alatt). ez így hülyén hangzik, de alapvetően nem olyan rossz, nem érzed azt, hogy hülye vagy, ha nem tudod a választ, én például csak minimálisan semmisültem meg, amikor kínaiul felszólítottak, hogy ismerjem fel valamelyik japán magánhangzót (haha)

szóval nesze neked kommunikációs módszer, ezzel próbáljak meg kezdeni valamit. egészen be vagyok szarva ettől az egésztől, pedig azért tényleg tartottam már pár órát életemben, de azért ez szörnyű kihívásnak tűnik (sokkal nagyobbnak, mint itt bármi).

mindenesetre az egyik reáliám Bruce Lee le, az egyszer biztos.