tegnap majdnem éjfélig ücsörögtem szüleim kanapéján, miközben Hubbie dolgozott. amikor végre rászántam magam, hogy hazamenjek, valamiért semmi kedvem nem volt hazasétálni, ezért a kemény egy kilométeres távra kölcsön kértem apám biciklijét.

a metál piros női puch clubmant még én vettem neki két évvel ezelőtt, azóta apám hétvégenként azzal hasít a duna parti bicikliutakon.

egy versenybicikliről kicsit nehéz átülni egy libaterelőre, például alig bírtam felvinni az udvar négy lépcsőfokán a legalább 16 kilós dögöt. egy kicsit totojáztam, hogy ez most akkor kontrás, vagy nem, majd a dinamót is bekapcsoltam, ha már lúd, legyen kövér, adjuk meg a módját.

olyan nem is tudom, amélie-s volt ez a pillanat. az újlipótváros teljesen kihalt volt, sehol egy autó vagy egy ember, csak az éjjel-nappali előtt ácsorgott két tanácstalan punk egy kiskutyával, én meg nyöszörögve, vánszorogva elsuhantam mellettük legalább 8 km/órával. meleg volt, a dunáról fújt a szél, mint mindig. a radnóti miklós utca közepén mentem, a dinamó pedig duruzsolt, pontosabban dorombon játszott, ez még sose tűnt fel eddig, pedig nekem is volt dinamós biciklim még régen. ha kicsit gyorsabban tekertem, divatos elektrócsárdást játszott nekem a bicikli, ha lassabban, inkább sebestyén márta jelent meg előttem.

percek alatt hazaértem, de azok a percek valahogy olyan tökéletesek voltak.