nem is tudom, hol kezdjem.

tegnap este óta azon gondolkodom, hogy pontosan mit is emeljek ki az elmúlt egy hétből, a jót, vagy a rosszat. nem tudok dönteni, megkapjátok mind a kettőt.

egyrészt szar kedvem van. másfél hónapja próbálok szembe nézni a ténnyel, hogy az arab országokon végigsöprő káosz elérte azt az országot is, amit, talán abszurd módon, én szülőföldemnek hívok. az első pár napban még inkább nevettem kínomban, hogy micsoda pech, hogy pont most, amikor megbeszéltük Hubbie-val, hogy októberben megyünk, megmutatom végre neki, hogy hol van az én világom közepe, akkor jellemző módon kitör valami nemzetközi balhé, csak hogy jó legyen nekünk. ahogy kitört 2006-ban is, meg még nem tudom mikor, amikor legutoljára menni akartam. még viccelődtem is, hogy talán én hozom a balsorsot az országra, elég arra gondolnom, hogy oda megyek, azonnal önpusztító pályára lép minden.

de hát viccelődik a halál, hajnalba nyúlóan olvastam a híreket különböző hírportálokon, videókat néztem, görcsösen kapcsolgattam a CNN-t és igyekeztem nem nagyon sajnálni magamat. nyugtattam magamat, hogy majd elmúlik, mindjárt vissza tér minden a helyére, de persze a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott, mert mi mást csinálna.

szóval ez például megadja az alaphangulatot.

ennél kicsit vidámabb, mert legalább érzelmi szálakat nem pedzegett a barom poffi és az én barom fejem, hogy elvállaltam ezt a klasszikus fuck up melót. a helyzet mára oda fajult, hogy a délutáni napfényben egyszer csak rádöbbentem, hogy hoppá, én arra mondtam igent, hogy ketten nyomjuk az ipart, én csak besegítek, amikor kell, de nem is tudom, talán túl hosszan pislogtam az elmúlt napokban és nahát, mik vannak, egyedül maradtam az összes munkával és a meglehetősen ellenséges koordinátorral (aki nem érti, hogy miért nem vállaltam el ugyanezt a melót januárban fele ennyi pénzért) és ha akarnám se tudnám elvállalni a melót full time, mert egész májusban Kínában leszek (na igen, még ez is).

klasszikus magyar megoldások csokra, ami ott folyik egyébként, ahhoz képest, hogy az EU elnökség szövegeinek a fordításairól van szó, egy hét alatt regényt tudnék írni arról, hogy pontosan mi miért szar, pedig azért nem vagyok egy Klaudi Kinga, de van négy év fordítói tapasztalatom és szoktam külföldre dolgozni (és valójában ez a lényeg). szóval én már tisztán tudom, hogy lehetne ezt másképp is, úgy, hogy se a lektor, se a fordító ne kapjon sírógörcsöt naponta háromszor és ne gyomorgörccsel csapkodja a földhöz a telefont, amikor meglátja a benti számot a kijelzőn.

ha esetleg valaki a lelkiterroról ír valamilyen tudományos értekezést, szívesen nyilatkozom neki, mert azért döbbenetes, hogy egy hét alatt eljutottam a lelkes munkaerőből a haját tépve, sikítozva menekülő őrült nőig. pedig kívételesen nem is abba kötnek bele, ami a legjobban fájni tud, nem fikázzák a munkámat, nem fikáznak ők valójában semmit, csak idegesen telefonálgatnak, meg cöccögnek a telefonba, meg nem válaszolnak a kérdéseimre.

szóval ez ad egy enyhe idegbeteg hangulatot a napjaimnak.

és ha ez mind nem lenne elég, akkor hazajöttek a barátaim. ez így önmagában kifejezetten pozitívan hangzik, és valóban, egy hét alatt például már ötödszörre fekszem le hajnali 5 után, mert addig duhajkodtunk és vihogtunk és táncoltunk és ittunk és szerettük egymást. de a nagy vidámkodás mögött mindenki napról napra nyúzottabb, egyre korábban ásítozik, egyre rosszabbul esik a pia és egyre kevésbé megy a gombnyomásra meg lelkizés, de mégis nyomjuk estéről estére, mert csak négy napunk van, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk beszélgetős hangulatunkban vagy ne legyen kedvünk táncolni.

nekünk az év 10 hónapjában van egy saját kis életünk, mindenkinek a saját kis országában. megvan a rutin, az izgalom, a szomorúság, a fáradtság, a boldogság. a rutinunkban valóban szerepel az is, hogy időről időre váltunk pár sort egymással, vagy beszélünk egy órát sykpe-on. ha összedől a világ, megszűnik az egyetemünk, kirug a pasink vagy éppenséggel férjhez megyünk, azonnal felhívjuk a másikat. de a maradék két hónapban, ami 3-4 napos szegmensekre van felkockázva kiesünk a saját életünkből, fennmaradunk sokáig, nem vállalunk munkát, nem számoljuk, hogy mennyi pénzt eszünk és iszunk el, nem fontos, ha nem tartjuk az edzéstervet és az se baj, ha kívételesen a konyhában gyújtunk rá.

persze, kell ez az energiatöltet és kell ez az érzelmi bomba, de nem feledteti velem, hogy ez nem sokkal több, mint egy jó minőségű színjáték, ez nem az életem, nem érdemes elhinni, hogy mindig lehetne így. de sajnos mindig elhiszem egy kicsit, hogy az idő talán most megáll, talán valaki hazaköltözik végre. és vicces módon költöznek is haza szép számban, pontosan olyan tempóban, ahogy mások költöznek ki. az már végképp nem segít a helyzeten, hogy ilyenkor rendre kiakadok magamon, hogy én, pont én, mi a faszért szopom mindig be ezt a kamu valóságot, amikor másról se szólt az életem, mint arról, hogy valami mindig hiányzik, hogy az életem apró részei két kontinensen hevernek egy maroknyi országban szétszórva és sose leszek képes összeszedni őket. a fenének szorult belém ennyi lélek.

és bevallom, ez a három így együtt már kicsit sok volt nekem, amikor bőgve jöttem haza hajnali 5-kor az egyébként pompás hangulatú estémből.