morfondírozás, felismerés, elvonó

az elmúlt pár napban sokat morfondíroztam az életemen, a fél blogot visszaolvastam, igyekeztem rekonstruálni az életem elmúlt 2-3 évét. ennek kapcsán rájöttem arra, hogy egy időben teljesen leszoktam az írásról. aki esetleg nagyon rég olvas (mondjuk 5 éve), vagy visszaolvasott az elejéig, az tudja, hogy volt idő, amikor szabályosan fostam a szót, aztán volt pár év, amikor csak munkáról és egyéb hétköznapi nyavalygásokról tudtam írni pár soros böffeneteket. értem én, hogy akkor tényleg ez foglalkoztatott (meg a biciklik), de azért aggasztónak tartom, hogy az önreflexiót (mert az írás nekem ezt a szerepet tölti be) ilyen szinten hanyagolni tudtam, főleg, hogy mellette nem vezettem papíralapú naplót, és barátaimmal sem folytattam hajnali animált beszélgetéseket az élet értelméről. ezt a változást egyébként érzékeltem is, többször rám tört az az érzés, hogy az életem nem szól semmiről, nincsenek is már barátaim, jaj, jaj, lehet, hogy ilyen az, amikor az ember felnő? persze most már tudom, hogy ez hülyeség, de azzal legalább már akkor is tisztában voltam, hogy valami egyáltalán nem stimmel.

nem a múlton akarok keseregni, csak megosztok egy felismerést. amikor elindultam erre az egy hónapos száműzetésre, most először hoztam magammal egy csinos kis füzetet, és elkezdtem naplót írni, papíron, tollal. az elején már azt se tudtam, hogy hogy is működik ez az egész, de kezdek belejönni, oldalakat feketítek be a gondolataimmal. régen leírtam a nap történéseit, most is ezzel kezdtem, de gyorsan visszajött a régi rutin, egész hosszan tudok már elmélkedni saját magamon, és ez hihetetlen jó érzéssel tölt el, érzem, ahogy megszilárdul alattam a talaj.

ehhez most két napig kicsit csöndben akartam lenni, hogy meghalljam a saját gondolataimat. az elmúlt hónapokban rengeteget kommunikáltam különböző csatornákon vagy 10-15 különböző emberrel. ez hihetetlen erőt adott azokon a rémes napokon, amikor úgy éreztem, tényleg összedőlt az életem, és egy lépést se tudok megtenni egyedül. sokat nevettünk, sokat ittunk, mindig mentem valahova, mindig találkoztam valakivel. borzasztó jó érzés volt, hogy bármi történik velem, nem egy, hanem legalább öt emberrel oszthatom meg szinte valós időben (éljenek az okostelefonok), de a nagy hang- és színkavalkádban alig maradtam egyedül. ha mégis lett volna időm leülni a kanapéra egy bögre teával és elmélkedni a dolgokon, reflexszerűen megnyitottam három chat ablakot és máris szertefoszlott a magány, lement a nap és hirtelen felkelt megint, én pedig megint nem voltam egyedül.

ezért is jó ez a kényszerű száműzetés, ez a vidéki élet (néha hallom, ahogy bőgnek a tehenek a szomszédos telken), mert nem ehhez vagyok szokva, és ezért kitépett ebből az állandó örvénylésből, amit kiválóan megteremtettem magam körül. nem mondom, hogy minden percét élvezem, időnként súrolom a komfortzónám határait, de összességében nagyon szükségem volt most erre az “elvonóra”.

 

11 thoughts on “morfondírozás, felismerés, elvonó

  1. Csak így tovább: Az élet az ember komfort-zónáján kivüli kezdődik. Jó utat!

    (csak arra ügyelj, hogy ne a terror-zónában köss ki 🙂 )

  2. [postmodernystka](#12000269): Az akkor jön el, ha már túl fárasztó az alkalmazkodás vagy túl rövid az idő a tanulásra 🙂 Ha kezd sok lenni a minden, akkor már a határán vagy 🙂

  3. Én is csak egyszer. Eszméletlenül jólesett, a takarítást meg végigröhögtem, mert hogy lehetek ilyen hülye, még magamnak csinálok munkát… (Tele lett 1 tányér cserepével a nappali, a konyha-étkező meg az előszoba. Na jó nagy élvezethez nagy lendület kell.) 🙂

  4. [perenne](#12003607): hú, ez vagy egy nagyon nagy tányér volt, vagy egy nagyon kicsit lakás 🙂 majd egyszer én is kipróbálom, ha tényleg olyan a helyzet, de remélem most jó ideig nem lesz ilyen…

  5. Nagy a lakás, ez a bosszantó, de elfelejtettem ajánlani, az ajtókat előtte csukd be. (Mint látszik, én sem tettem.)Nem bánnám, ha egy életre elfelejthetnéd ezt a jó ötletet. 🙂

  6. a tányér+csupor törést egyszer ki kell próbálni! Egyszer én is éltem ezzel a terápiás kezeléssel. De azt hiszem csak nagyon untam azt a csuprot meg a tányért. Ugyanis előtte a kedvenc csuprom volt a kezembe, azt LETETTEM és hirtelen előkaptam egyet amit nem kedvelek.. Ja mondhatom, hogy “kontrolláltam az impulzusaimat” 😀 Vagy csak a kisördög bújt belém, hogy na most mi lesz ha mégis odabaszom a földhöz… Hát takarítottam. Az lett.

  7. [perenne](#12004751): az én lakásomban minden ajtó aljából hiányzik pár centi, szóval szerintem az alatt simán átférnek a szilánkok, de legalább a macskát ki tudom zárni ezzel 🙂 most tényleg nem olyan aktuális, de azért megjegyzenm, mint tippet 🙂

    [agyrágóbogár](#12004807): hehe, kontrollált impulzus, ez jó 🙂 pedig az ilyet az ember igazán nem tervezi (ezért sem csukja be előtte az ajtót). de egyszer tényleg kipróbálom, ha más nem, az olasz neo-realista filmek (és csipke kombinés Sophia Loren) iránt érzett tiszteletem miatt 🙂

Hozzászólás a(z) postmodernystka bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s