ma először mentem úgy a pszichológushoz, hogy nem igazán volt kedvem hozzá. aztán persze belejöttem, és nem bántam meg, hogy elmentem, de azt hiszem, hogy ez alapvetően jele annak, amit egyre jobban érzek: beindult egy új élet, túl vagyok az átmeneti fázison.

kicsit ijesztő érezni azt, hogy megint élek. ijesztő, mert ráébreszt, hogy milyen rég túlélésre játszom. sétálok a városban (igen, tudom, már megint a város), és most látok dolgokat, átélem őket, hagyom, hogy megérintsenek. korábban mintha valami lebegésben lettem volna, és nem a kellemes fajtából. intézek dolgokat, felhívom az állatorvost, elmegyek a lakógyűlésre, és nem rettegek, nincsenek bennem béna parák, egyszerűen jelen vagyok, mosolygok, kérdezek, ha valamit nem értek.

ijesztő mindez, mert nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy rájöjjek, ez az állapot nem múlt év novemberében kezdődött, hanem sokkal korábban. fura, hogy az ember valahogy észrevétlenül veszíti el magát, nem tudnám megmondani a dátumot, a pillanatot, de egyszercsak megtörtént. és nem mondom, nagy a csábítás, hogy kicsit nyavalyogjak azon, hogy “Istenem, hogy történhetett ez meg?”.

de such is life, lehet, hogy néha el kell vesznünk, hogy utána lendületesebben magunkra találjunk. és igen, ez a lendület is kicsit ijesztő, mert a lehetőségek tárháza végtelen, szabályosan _mindent_ lecserélhetek az életemben, bármire mondhatom azt, hogy mégsem fontos, és beemelhetek eddig ismeretlen elemeket a rendszerbe.

ez a korszak most erről fog szólni, a nagytakarításról.