tegnap este eljutottam az origóba, felnőtt életem kiindulópontjába, abba a lakásba, ahol először éltem egyedül. volt egy halvány félelmem, hogy esetleg rossz élmény lesz, ezért a Színésznő is elkísért, de amint beléptem a házba, tudtam, hogy félelemre semmi ok.

a levélszekrényen továbbra is ott virít a nevem gyöngybetűimmel, a lift ajtaján pedig ott van még az a szellemes felirat, amit buborék írt fel fehér kifestővel ezelőtt 8 éve. beszállunk a liftbe, 42 másodperc a hetedik emelet, tudom, egyszer lemértem. a miniatűr liftben egyedül is légszomja van az embernek, de emlékszem, amikor négyen préselődtünk be két óriás méretű pizzával, ami már csak lapjával fért el.

reflexből dugom a kulcsokat a zárba, nem is figyelem a kulcscsomót. ahogy kattan a zár, eszembe jut az a fura este, amikor valaki ellopta a rézkilincseimet, a Gtalk státuszom utána hetekig “my door has been tampered with” volt.

elém tárul a zöld fal, mennyit szenvedtünk a szín kiválasztásával, és most is milyen jó választásnak tűnik. a csupasz falakon megjelennek a képeslapok és fényképeket, amiket én ragasztottam oda. a konyhasaroknál látom a felrobbant mirelit kijevi golyócskák nyomát, a főzőlap láttán érzem a szörnyű bűzt, amikor véletlenül elégettem a műanyag tésztaszűrő nyelét.

a dolgozósarok, ahol szabadúszó karrieremet indítottam, az ablakkal, ahonnan csak a tetőket és az eget látni. hány vihart figyeltem innen és hányszor próbáltam, sikertelenül, fényképet készíteni a cikázó villámokról. innen láttam azt is, amikor a teraszon felejtett cserepes növényemet veszélyesen felkapta a szél, én pedig rohantam, nehogy valakinek a fejére essen. három lábtörlőt viszont már nem tudtam elkapni, remélem, senkiben se tett kárt.

a teraszon most asztal van, én felfújható medencében ücsörögtem itt a kánikulában, míg a víz be nem algásodott. a járólapon még ott vannak a festékpöttyök, amiket évekkel ezelőtt kellett volna eltüntetnem, de ezt mindent szülői könyörgésr ellenére is elmulasztottam, úgy tűnik, most már örökre. a festék egyébként az elválasztófalra festett dzsungeljelenetből származik, muchachával majdnem egy napot játszottunk el vele, közben málnaszörpöt szürcsöltünk.

hirtelen beugrik valami, besietek a fürdőszobába, igen, a kapcsolón még mindig látszik a festék nyoma, húszas éveimben még nem voltam egy nett ember. a fürdőszoba, az átkozott, imádott fürdőszoba a talpas káddal, amit nem hagytam kidobatni, amibe ketten beülni nem lehet, amiből a víz folyton csak kifolyik, és nem a középlefolyó felé, amiben ülve kell zuhanyozni, különben leszakad a zuhanyfüggöny. a sarokban a beszuszakolt minimosógép, emlékszem, hogy örültem, miután fél év után megkaptam, nem kell többé kézzel mosni a farmert!

itt van végül a hálószoba, az ágy nem mindig az ablakkal szemben volt, úgy toltuk át egy éjszaka, hogy ott majd jobb lesz aludni. hány éjszakát néztem innen a teli holdat, és hány reggel anyáztam, amiért elfelejtettem lehúzni a redőnyt és szénné égetett a nap. nem mintha annyira húzni kellett volna azt a redőnyt, leszakadt az előszeretettel magától is, lehetőleg egy hajnali időpontban, hogy az embert elvigye az agyvérzés. ilyen éjszakai robaj volt a lift kattogása is, azt viszont legalább könnyű volt megszokni. megnyomkodom a matracot, azt a rémesen hepehupás matracot, pedig minőségi termékként árulták, mégis pár hónap alatt óriási gödrök keletkeztek benne.

látom a megannyi éjszakát, a sok barátot, szeretőt, rokont, akik megfordultak ebben a lakásban, látom magam, ahogy január másodikán pezsgős poharakat mosogatok egyedül, látom, ahogy megkérik a kezem, és látom a rengeteg legendás bulit, ahogy persze azt is látom, ahogy a pezsgőspohár eltörött és a szilánkjai beleálltak a talpamba, hallom a sok hangos veszekedést, szakítást, csapkodást, és látom, hogy a lánykéréssel mire mentem, de mégis azt látom, hogy itt csak jót kaptam.