kezdek beletörődni, hogy én csak idegbetegen tudok elutazni a világ túloldalára.

miután három hétig teljesen minimális társadalmi életet éltem, az elmúlt napokban robbanásszerűen megnőttek az éjszakai kimenőim, aminek hatására a mai nap felét félholtan töltöttem, ahelyett, hogy szépen átgondoltam összeszedtem volna a szükséges nyári gönceimet, kimostam volna őket, és előkészítettem volna a holnap esedékes pakolást. ehhez képest itt ülök hajnali fél 1-kor egy közepes romhalmaz állapotú lakásban és egy órája a facebookot bámulom, miközben reménykedem, hogy a nap második kávéja azért most már hatni fog, ha egyszer megittam este 8-kor.

persze nem aggódom, mert egyszer csak meg fogok világosodni, és eszembe fog jutni, hogy hova is raktam a hongkongi metróbérletemet és a konnektordugasz adapteremet, meg hogy ne felejtsek el bokazoknit pakolni, de most épp a vihar előtti csend van, amikor a tizedik 9gag poént nézegetem és kicsit riadtan pislogok körbe a lakásban, hogy izé, én két nap múlva a világ túloldalán, a 25 fokban fogok ülni.

szóval többé-kevésbé csak a szokásos, de be kell látnom, hogy most, hogy nem egyedül megyek, hanem anyukámmal, totálisan be vagyok tojva, hogy mi van, ha hong kong egy szar hely és jaj istenem, minek nekünk ilyen hosszú útra indulni. ilyenkor imádom, amikor teljesen random helyekről (most épp az egyik tanítványomtól) kapok olyan visszajelzést, hogy “ó, de te olyan vagány vagy”.