a hétvége meglepően bővelkedett drámai fordulatokban, egyik helyről a másikra cikáztam, a legabszurdabb emberekkel folytattam a legintimebb beszélgetéseket, hirtelen kicentrifugázták a belemet, közeli és távolabbi barátok fogták a kezemet, küldtek haza, ettek velem pizzát, zoknit hoztak a beázott cipőmhöz. én e közben pár percre hirtelen megint elhittem, hogy sosem lesz ennek már vége és egy kicsit elkezdtem magam sajnálni, és mély szomorúság tört rám, hogy istenkém, miért alakul így az élet, majd elszégyelltem magam, hogy másnak jobban szüksége van a támaszra, mint nekem, de rendre utasítottak, hogy foglalkozzak csak magammal.

aztán elült ez az egész örvénylés és reggelre meglepően tiszta lett minden, a centrifugaprogram szép tiszta ruhákat hagyott hátra, már csak össze kell őket hajtanom és akkor vége lesz már ennek én pedig pihenhetek, mert tényleg nem vágyom semmire jobban, mint két nap üresjáratra, érzelmi és munkaügyi vészhelyzetek nélkül, a világtól elvágva.