az elmúlt 10 napban minden nap délután 5-6 körül egyszerűen lekapcsolt a rendszerem, kiájultam a képből a fáradtságtól. addigra reggel 7 óra már lerendeztem pár kör Kínát, fesztivált szerveztem, főztem, elvégeztem némi házimunkát. ilyenkor egyszerűen elvágják a képet, muszáj lefeküdnöm csak fél órára. aztán óriási lelkierő mozgósításával este 8-ra mindig klakkban-frakkban álltam a lemondhatatlan találkozóm közepén, miközben ködösen még azon merengtem, hogy mégis hogyan vagyok még életben.

tudom, fejleszthetném a tiltakozási képességeimet, de nem mondhatok nemet a közeli barát családi tragédiájára, a kismama hirtelen felszabadult másfél órájára, a HK-ból egy hétre hazalátogatott barát sűrű programjára, a szakmailag fontos társadalmi eseményre, az ötvenhatszor átrakott most már tényleg ciki lenne lemondani találkozóra, hogy a saját szórakozási igényeimről ne is beszéljek.

és ez mind rendben van és az is, hogy valahogy most senki sincs jó hangulatban és a találkozók nagy része jobb esetben csak pusztán fárasztó, rosszabb esetben egyenesen megrázó mert hát halandóak vagyunk mind és olyan nehéz az élet és jaj, lesz-e nekünk valaha jobb. vannak ilyen korszakok, mindig is voltak, amikor nem lehet csak úgy békésen dalolászó egyszarvúakról beszélgetni senkivel, mert még a legbékésebb kép közepére is odaszart valaki. és persze ha az élet nem olyan derűs, akkor hiába mondok én bármit a nagy empátiámmal és kedélyes életvidámságommal, a lelkifröccsnek kötelező alkoholtartalma is van. így hát valahogy hajnalig iszunk, 2 körül hazatámolygunk, reggel pedig hív megint Kína és kezdődik az egész elölről.

és tényleg nem panaszkodom, de továbbra sem értem, hogyan vagyok még egyáltalán életben. csak úgy mondom.