mostanaban a banalisnak szamito tevekenysegeim valahogyan irrealis idokereteket nyernek. tegnap muchachaval elmentunk moziba, gondoltuk megnezzuk a lakotarsat keresunk 3. reszet, iszunk egy froccsot, aztan ejfelre otthon vagyunk. ehhez kepest annyira felidegesitettuk magunkat, hogy milyen egtelen szar ez a film (a forditonak meg ezuton gratulalok, hogy azt, hogy “I was into grunge at that time”, úgy fordította, hogy  “nem voltam a takaritas bajnoka”), hogy erre gyorsan innunk kellett egy felest, meg utana meg egyet, majd gondolom meg tizet, mindenesetre egyszer csak reggel 6 volt es en frissen sutott peksutemenyekkel felszerelve vidaman botorkaltam haza.

(de arra azert meg emlekszem, hogy a tancparketten oda jott egy pasi, es megkerdezte, hogy mar ne is haragudjunk, de mi tenyleg konyvekrol beszelgettunk az elobb a bejarat elott, mert ez neki olyan egzotikus, mit beszelgettunk mi konyvekrol hajnali 2-kor. majdnem mondtam neki, hogy ez olyan, mint a pipazas es a toraolvasas, de lehet, hogy nem ertette volna.)