oke, hogy mindig is akartam tajfunt kozelrol latni, de talan ha nem egy napon erkeznenk HK-ba, mindketten boldogabbak lennek…
(persze meg sok minden valtozhat addig, lehet, hogy kis esocske lesz belole, vagy elkanyarodik, vagy barmi)
Ahogy esik, úgy puffan
Life is having a coffee
Ahogy esik, úgy puffan 
Jaj, mennyire irigykedve olvasom a bejegyzéseid! Egy éve én is ilyen lázban égtem, készülve a BsAs-i kalandomra. Én is akarom ezt a visszatérés érzést!!!!
Drukkolok, hogy elkerüld a tajfunt!
Hát a mai időjárást elnézve, annyira nagy változás nem lesz a tájfun se 🙂
igen, es amilyen faradt vagyok, tutira minden turbulenciat atalszom
Én kifejezetten szeretem a tájfunok, földrengések, cunamik, nagy árvizek, járványok, háborúk stb. stb.nélküli Magyarországot – ha szidom is sokszor sokmindenért. De gyakran hálát is adok, hogy itt ilyen meg olyan veszélyes szörnyűség sincs. Aztán más kérdés, hogy ez jót tesz-e hosszútávon a nemzetnek, az emberek személyiségének, gondolkodásának, hozzáállásának.
igen, ez egy erdekes temakor, hogy mennyire “karakterformalo”, ha az ember vedett helyen el ilyen szempontbol, eddig meg fel sem merult bennem… engem mondjuk lenyugoznek az ilyen termeszeti erok, a viharokat is imadom otthon, kicsit mint amikor az ember hipnotizalva nezi a tuzet
Jajj, nekem erről az jut eszembe amikor kicsi fiam anno megpuszilta szalonnasütésnél az izzó nyársat… Vagy hogy is volt… A lényeg, hogy míg előtte nagy, vidám barátságban volt a tábortűzzel, utána, megégetett szájjal vagy nyelvvel már a lepisilős oltás iránt is hűvös, kimért tartózkodással közelített… 🙂
(de azért tüzet nézni jóóó…)
en ketszer repultem tajfunnal, az tuti, hogy mindketto emlekezetes ut volt… de aztan valahogy mindig visszamereszkedem a repulokre, csak idokozben kicsit helyreteszem a sajat fene nagy jelentosegemet a vilagban 🙂