most, hogy kicsit több, mint egy hete vagyok itt, jó ötletnek tűnik kicsit összefoglalni az élményeket (nektek, és nekem is, mert 6 hónap múlva nem fogok arra emlékezni, hogy milyenek voltak az első napok).

all in all minden nagyon hasonlít arra, mint amit a fejemben elképzeltem. a város, az emberek, az időjárás és a szállás szinte semmilyen meglepetés nem okozott. a negatív faktorok, amikre előzőleg felkészültem, beigazolódtak (lásd még külképviseleti szindrómák), egyedül a repülő csótány lepett meg, de azzal csak első este találkoztam, azóta szerencsére nyomát se láttam.

hihetetlen jó érzés, hogy állandóan meleg van (kivéve, ha az ember bemegy valahova a 12 fokos légkondiba), még akkor is, ha ez 90%-os párával társul és időnként leszakad az ég. háromszor voltam eddig a strandon és nagyon örültem, hogy végre napozhatok és a tengerben úszkálhatok. ettől függetlenül most kezdtem el érezni, hogy milyen fáradt vagyok, egyrészt ez a város és a mostani életem sokkal mozgalmasabb, mint bp, másrészt én sem gondolhattam komolyan, hogy a nyáron lenyomott embertelen életmód nem bosszúlja majd meg magát valahol.

ami már nagyon jól megy: a helyiekkel való kommunikálás. bár néha egészen érthetetlen párbeszédeket folytat itt az ember, nekem eddig mindig sikerült azt kapnom, amit rendeltem, a szállást is le tudtam alkudni és a minap mosóport is sikerült vennem heves hadonászások közepette (ez utóbbi azért is volt nehéz, mert az istenért nem jutott eszembe a british english kifejezés a mosóporra, itt ugyanis csak azzal van remény, ha az ember lánya tehát laundry helyett washingot mond, ne lepődjön meg, ha cloroxot kínálgatnak neki). a tömegben való közlekedésben is nagyon profi vagyok már, nem hiába szocializálódtam válogatott arab bazárokban, tegnap már odáig jutottam, hogy egy szerencsétlen gweilot (fehér ember, szó szerint az ördög embere) löktem fel nagy lelkesen a mozgólépcsőn. (a mozgólépcső egyébként újabban már azt is bemondja, hogy please do not keep your eyes only on the mobile phone, vagyis, hogy ne csak a mobilomat bámuljam, hanem a lábam elé is nézzek)

amit még gyakorolni kell: a napi rutinok kialakításában sosem voltam nagyon erős, mindenesetre igyekszem relatíve ugyanakkor felkelni minden reggel (ez többnyire kurva korán van, mert a jetlag elmúlásával visszatért az elcseszett bioritmus, így 5 óra alvás után kidob az ágy) és elsétálni reggelizni valami jó táplálót. két napja voltam futni is, ami meglepően feldobott (mégha ebben a párában kicsit érdekes is volt a dolog), így tervezem, hogy két naponta megismétlem ezt a remek élményt. étkezés téren a reggelim le van fedve, ezzel valójában az ebéd is félig, vacsora fronton viszont még nem állok túl jól, naponta nem akarok kétszer étteremben enni, de közben meg mindenféle műanyag szaron sem lehet élni. meglepő módon sok ételt _túl édesnek_ érzek itt, szóval bővítenem kell még a köröket.

a legfontosabb: az érkezésemet követő zen életérzés azóta sem hagyott el, egyszer sem idegesítettem fel magamat ittlétem óta, nem zakatol annyit az agyam, többször éreztem már kellemes ürességet és bambaságot. mindig is volt egy olyan érzésem, hogy ázsia alázatra tanít, ehhez most már hozzátenném a toleranciát is. ami a legfontosabb, hogy nem csak a helyiekkel (és a sokszor sokkal fárasztóbb expatokkal) lesz az ember teljesen elnéző, hanem saját magával is. érkezésem óta többször történt olyan, amin máskor kiakadtam volna, hogy hogy lehetek ilyen béna (nem alkudtam le a napernyő árát, így turista áron kaptam, elvesztem az egyik metróban és ezért 30 percet késtem, kirendeltem valamit, amit később nem volt gusztusom megkóstolni), most azonban csak legyintettem és annyit mondtam magamban, hogy “ezt még gyakorolnom kell”.