Szingapúrban történetesen már jártam, kb 20 éve (de lehet, hogy még 10 éves sem voltam, és akkor még több). akkoriban Szíriában éltünk, óriási kaland volt számomra, amikor az karácsonyi szünetben átkocsikáztunk Jordániába, ahol szakadt a hó, hideg volt és minden csúszott (olyannyira, hogy apám olyan bokaficamot kapott a reptérre menet, hogy már felszállás előtt jeget kért a stewardessektől), de mi nyári szandálkában (és zokniban, mert a repülőn hideg van, ezt édesanyám egy életre belém verte, most is tundra pulóverrel és sállal készülök az útra) tipegtünk a hóbuckák között.

életem legnagyobb és leghosszabb repülőútjára indultunk. akkoriban még az inflight entertainment abban merült ki, hogy az egész gépen volt 2-3 vetítővászon, amin ugyanazt az egy filmet játszották előre meghatározott órában, az ember pedig a karfába épített rádión válogathatott, hogy angolul, arabul, vagy esetleg tagalogul szeretné megnézni a Free Willy-t, ne adj Isten inkább a Négy Évszakra vágyik. (ennek többnyire az lett a vége, hogy a sistergő, rossz minőségű hangsávokon, minden létező csatornán egyszerre jött be a Tél és a tagalog szöveg, a kijelzőt az ember meg úgysem látta, a film viszont kétszer is lement az út alatt, de garantáltan mindig ugyanabba a felébe aludtál bele).

a több mint 10 órás út végére már rendkívül fáradt és nyűgös voltam, így élénken él az emlékemben, hogy milyen rettenet szar volt Kuala Lumpurban leszállni, megvárni, míg a fél gép kiszáll, egy másik adag ember beszáll, majd újra felszállni és fél órával később megint leszállni.

Szingapúrról magáról nagyon kevés és teljesen random emlékeim vannak. úgy dereng, pont ott töltöttük Karácsony napját, én egy nagyon modern NINTENDO nyomkodós játékot kaptam, vagyis a kor szellemének megfelelően egy pittyegős kvarcjátékot, amiben egy csatornafedéllel kellett megmenteni gyanútlan járókelőket (ez a játék lett később az út sztárja, egy rettenetes hosszú és váratlan várakozáskor a reptéren Balin az egész felnőtt társaság sorban állt, hogy megdöntsék a rekordomat). arra is emlékszem, a város nagyon fel volt díszítve és szüleimnek nagyon tetszett, de egy képkockát nem tudok felídézni belőle.

csak két kép él bennem, de azok nagyon határozottan: akkor láttam először pingvineket a víz alatt úszni az állatkertben az üvegfalnak köszönhetően, emlékszem, akkor jutott először eszembe (de azóta is mindig ez jut róluk eszembe), hogy a pingvinek valójában a víz alatt repülnek. a másik belém égett kép az alagút az akváriumban, amiben az emer mozgójárdán halad, a cápák pedig körbeúszkálnak (amitől kicsit féltem) és ami még látványosabb, a manta ráják is.

dereng még, hogy minden nap pontban délután 5-kor esett az eső egy órát, hogy a fű nagyon zöld volt és hogy egyik reggel, amikor a szállóda kertjében reggeliztünk, az utcáról beszólt egy magyar nő, aki már évek óta nem járt magyarországon és elkérte az újságunkat (ami egyébként szintén nem volt túl friss, de őt ezt nem zavarta).

most teljesen más fejjel megyek Szingapúrba, két kiemelt érdeklődési köröm szokás már-már megszokottan a gyarmati építészet és a helyi ételek lesznek, de határozottan érdekel a HK-SG összehasonlítás is, mivel ezt a várost tartják HK nemezisének.

ettől függetlenül az első utam az állatkertbe fog vezetni.