komolyan mondom, kezd kicsit nevetséges lenni, hogy miután hosszas tökölés után végre kiteszem az életemből az egyik elköteleződésre képtelen idiótát (aki egyébként azért volt egyáltalán vonzó opció, mert lapátra tett a well, elkötelezésre képtelen férjem), újrakalibrált érzékekkel, az eseményekből okulva és kritikus szemlélettel belemegyek valami másba, ami határozottan másnak tűnik, de most tényleg, egész bele is lazulok az egészbe, erre hirtelen kiderül, hogy valójában már megint ugyanabba nyúltam bele, lassan már sztenderdizált pánikrohamokat hallgatok végig és persze igen, it’s not you, it’s me, mert hát mindenki engem akar megóvni és az én érdekemben szól, hogy hát szóval ő ezt mégsem kéri, inkább marad egyedül pánikoló idióta, mert az egyszerűbb, mint két fűszálat keresztbe tenni valakiért, akivel egyébként jól érzi magát, de ugye kurvára nem luxus az előszónál kidobni a jó könyveket, hiába van még tíz fejezet, mert az így kevésbé felkavaró.

hát jó, lassan már nekem is sztenderdizált gyógyírom van ezekre a kellemes fejleményekre, humorézék, macska, pizza és főleg jóbaráti társaság van, a többi meg majd csak lesz valahogy, csak ne válljak egyszer csak én is elkötelezésre képtelenné ebben a sok bátorító fejleményben.