Udaipur

sok szempontból azt mondanám, hogy Udaipur volt az indiai útunk csúcspontja. az esti érkezés után némi vacsorával ünnepeltünk (ezen a ponton lett azt hiszem mindnyájunknak elege az egyébként remek indiai ételekből), majd másnap egy felettébb teli napot töltöttünk.

első körben a város egyik mesterséges taván csónákaztunk, aminek legfőbb célja volt, hogy megtekintsük Octopussy palotáját, a víz közepére épített csecse palotát, amiben Maud Adams tárt karokkal várja Roger Moore-t, miközben Louis Jourdan és Kabir Bedi rohangálnak fel-alá valami Fabergé tojás ügyben (bár nagy James Bond rajongó vagyok, ezt a filmet konkrétan elég rég láttam). a hajókázás és a tó nagyon kellemes, mindenféle látványos palota övezi egyébként a tópartot, jellemzően mind luxusszállódává lett konvertálva.

a hajókázás után jött az itteni éppen aktuális maharadzsa, párdon maharána palotája (ha jól értettem, Udaipur sose adta meg magát senkinek, ezért nem királyok, hanem harcosok vezették, innen a más megnevezés. gyakorlatban ugyanolyan dúsgazdag palotákat kell elképzelni, mint egyéb, leigázott városokban Radzsasztánban). míg Jaipurban az Amber Fort puszta mérete által volt lenyűgöző (na meg mert egy hegy tetején volt és óriási falak vették körbe), az Udaipuri palota sokkal “városiasabb” és ebből adódóan nekem szimpatikusab volt. mivel minden uralkodó hozzáépített egy-két szárnyat és termet, az egész egy elvarázsolt labirintus, amiben az idő nagy részében az ember azt se tudja, hogy hanyadik emeleten van, mert simán megesik, hogy több emeletnyi lépcső megmászása után egy parkosított udvar közepén találjuk magunkat, mert ott történetesen egy dombra terjeszkedett tovább a palota.

nekem egyértelműen ez a palota tetszett a legjobban, többek között a zegzugossága miatt, de a pávás udvar eddig nem ismert pávamániát indított el bennem, míg a postagalambok fogadasására fenntartott szoba és a hercegnő lakosztályában található hinta teljesen elvarázsolt.

a palota után erősen megnyekkenve, az ebédet határozottan megtagadva tettünk még egy detúrt a városi parkban, ahol megcsodáltunk egy ősi szökőkútat, ami alá lelkesen be is álltam, míg apukám fel nem hívta a figyelmemet a kolera (vélt, vagy valós) veszélyére.

a park után majdnem megadtuk magunkat a több napja felgyülemlő fáradtságnak és párunkat sújtó gyomorrontásnak, de szerencsére hamvainkból feltámadva elvitettük magunkat a bazárba.

arábia lányaként egyértelműen ezt a részt élveztem a legjobb, zegzugós kisutcák, villanyvezetékek mindenfelé, fél méter magas járdaszegélyek, telefonfülke méretű boltok ezernyi portékával. a házak szép színesek voltak és a teljes útunk alatt tartó vallási fesztivál miatt az utcák is felvoltak girlandozva. némi sétálgatás után betértünk egy ékszerészetbe, ahol a régi szép damaszkuszi időket ídézve megalkudtunk két ezüst karkötőre, leüléssel, tearendeléssel, felpróbálással, lefitymálással, újabb tea elszürcsölésével, majd végül megegyezéssel és egymás személyének nagyra méltatásával.

a hab a tortán az volt, hogy ezek után tuktukkal mentünk haza, ami valójában egy paddal felszerelt robogó, miközben mi hárman hátul a portékákba és egymásba kapaszkodtunk, apukám a sofőr mellett kuporogva igyekezett nem lecsúszni az ülésről és ráesni egy épp arra bambuló szent tehénre.

nekem ez a nap volt az út fénypontja, talán azért is, mert végre picit életszerűbb helyzetekben találtuk magunkat, effektíve sétáltunk az utcán, kommunikáltunk helyi boltosokkal és a tuktukozás örömeit is megtapasztalhattuk.

Mondd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s