pakolas

miutan a fizika torvenyeit atirva beszuszakoltam a dolgok 99%-at a rendelkezesemre allo egy borondbe es egy sporttaskaba, epp kezdtem megnyugodni es megbekelni a gondolattal, hogy a helyhianyea valo tekintettel a retikulomben egy heti ruhatarral fogok utazni, amikor vegigneztem magamon es felsikitottam, mert persze a rajtam levo ruhakat nem kalkulaltam bele ebbe az akcioba.

ha a borondom nem robban szet ebben az akcioban, imaimba foglalom a samsonite-ot.

(az, hogy hogyan fogom levinni ezt a monstrumot a hatodikrol lift nelkul meg enyhe rejtely, de ezen meg raerek holnap aggodni).

leirhatatlanul kurvara utalok pakolni.

csomagolas

azert jo, hogy azsiaban mindent a napi sajtoba csomagolnak, mert ha egy magyar vamor kinyitja a borondomet, garantaltan ot orara feltart majd, mig elmagyarazom neki a laoszi cigarettam, a burmai tamarind ostyam, a japan papirmasé talcam es a hongkongi porcelan kublim eredetet.

mar felteve, hogy az utlevelem nem hullik atomjaira addig.

otthon, edes otthon

almomban valahogy az itteni magyarokkal hazateleportaltam, de nem birtam toluk szabadulni, mert vegig kellett latogatnom az o sleppjukat, akik mind videki kisvaros mutyi fonokei voltak, nagy becsben tartotr dagadt polgarmesterek, meg Herendi porcelan kepviselok (??), akik azt nagyaraztak nekem, hogy a Herendi jo, mert a Herendi magyar. nekem meg ezt kellett hallgatnom, ahelyett, h hazamehettem volna. es neha mondogattak, hogy “de hisz ez Magyarorszag”.
(a pszichologusom meg emigralt kozben)

napi lakotars

(ez a csaj annyira epic hulye, hogy kierdemelt maganak egy kulon rovatot. es azt meg nem is meseltem nektek, amikor a letra mukodesi elvet kellett elmagyaraznom)
szoval ma a lakotarsam, aki hulye, legalabb otszor hivott facebook messengeren (elorelatoan nem adtam meg neki a mobilszamomat) es uzenetekkel bombazott, hogy otthon vagyok-e. mikozben en azon aggodtam, hogy esetleg eg a haz, csak nem tudok rola, kiderult, hogy she is concerned her boyfriend might be sleeping too much, vagyis aggodik, hogy a pasija tul sokat alszik. szerencsere idokozben a pasi felkelt, igy nem kellett ratornom az ajtot egy felnott ferfira, hogy sorryla, a csajod szerint tul sokaig alszol.

(kesobb a csaj azzal probalt mentegetozni, hogy a pasi vlszeg elkapta a keringo gyomorvirust. mert ugye kozismert teny, hogy beteg embert nem hagyunk delutan 3-ig aludni, hanem rauszitjuk a gyanutlan lakotarsat, hogy torje mar ra az ajtot).

nyeh

kevés lehangolóbb dolog van, mint amikor bemész a szupermarketbe, majd pár perc múlva kifordulsz onnan, mert rájössz, hogy már nem kell bevásárolnod,  mert előbb hagyod el az országot, mint hogy megennéd a fél literes joghurtot.

hipszternek lenni nehéz

a lakótársam, aki hülye, kifejtette, hogy alig várja, hogy elmeneküljön innen, mert hiányoznak a szülei (akik az elmúlt 4 hónapban kétszer két hétre látogatták meg), a hangulatos kávézók, a vegetáriánus ételeket és a recycling.  igen, a hulladék újrahasznosításra gondolt.

te jó ég, mit tettem?

kicsit bambán ülök épp a gép előtt, a fizetési visszaigazolás ablak még nyitva van, a vidám hangvételű email pedig épp megérkezett a fiókomba. én pedig csak meredek a monitorra, hogy te jó ég, mit tettem?

az egész úgy kezdődött, hogy elkezdték kérdezgetni, hogy jó-e nekem, hogy hazamegyek, örülök-e, mikor jövök vissza. én elhaló hangon motyogtam, hogy azt hiszem, nem jövök vissza, amit vagy nem hallottak meg, vagy nem vettek komolyan. aztán ezek a kérdések elhallgattak és jöttek helyette mások, ezek főleg az otthoniaktól: meddig maradsz? mit fogsz csinálni? mi a következő uticél? én pedig megint elhaló hangon motyogtam, hogy izé, én úgy gondoltam, hogy talán maradnék egy kicsit most. de ők sem értették, hisz “úgyse fogod itthon bírni”, “várom már, hogy mikor jelented be a legújabb úticélt”, “meglátod majd, menekülni akarsz innen két hét után”. és végül mind a két oldal kórusban beállt ugyanarra az egy kérdésre: na jó, de mi a TERV?

én meg nem mondtam semmit.

mert nincs terv, se kicsi-, se nagybetűs, tudom, szokatlan, főleg talán tőlem, tudom, a mai világban az embernek mindig legyen egy ötéves terve, de szóval nekem most tényleg nincs, hazamegyek, dögönyözöm a macskát, fröccsözök a barátokkal, és valami majd lesz. mert ugye olyan nincs, hogy nincs. és nem, ez engem tulajdonképpen nem ejt kétségbe, egzisztenciális félelmeimet remekül leküzdöttem az elmúlt két évben és relatíve ritkán érzem magam teljes csődtömegnek. úgy gondolom, most már megengedhetem magamnak, hogy ne legyen tervem, mert elég szolid alapokon áll az életem ahhoz, hogy megengedjek magamnak némi tapogatózást és tanakodást. rengeteg minden történt itt velem két év alatt, ezeket a dolgokat most ideje élőben is bevetni, de hadd ne én mondjam meg, hogy pontosan milyen körülmények között, vagy milyen sorrendben. ezt majd megteszi helyettem az élet.

de ez a válasz azt gondolom, talán túl elvont és túl komplex, és a társadalom most sem hazugtolja meg magát és nehezen bírja feldolgozni újabb szokatlan döntésemet, én pedig unom az üveges tekintettel motyogó embereket, akik zombiként mondogatják, hogy nincs? de hisz… biztos? hogy-hogy? de hát csak mész valahova? te mindig tudod… na, mondd már el, mi a terved.

szóval oké, csináltam egy tervet. persze nem egészen azért, hogy tudjak válaszolni, hanem azért, mert három éve vágyom erre, de eddig sose hittem el, hogy képes lennék rá. mostanában pedig rájöttem, hogy a kishitűség tök béna dolog, szóval miért is ne lennék rá képes?

beneveztem a szeptember 11-ei Wizzair félmaratonra. és az a terv, hogy le fogom futni. voila, most már mindent tudtok.