tokiói napjaink 1

az idő rohan, én meg le vagyok maradva a bloggal. tokiót elhagytuk még csütörtökön, ma viszont már vasárnap van és holnap kiotóból is tovább megyek, szóval igyekszem összefoglalni az eseményeket, ameddig emlékszem rájuk.

tokióban valójában érdemben két napot töltöttünk, plusz az első este vidám gin tonicozását golden gaiban (ami továbbra is az út egyik fénypontja számomra). talán ez magyarázza, hogy másnap enyhén szólva bambák voltunk és ködös tekintetünket valahogy mindig a térkép rossz szegmensére vetettük, így Tokyo Bay helyett egyszer csak Yokohamában találtuk magunkat (slusszpoén: pont előtte beszéltünk meg nagy fontoskodva, hogy mennyire jól lehet tájékozódni a tokiói metró- és vonathálózatban és a sok hülye gajdzsin mit sír, hogy csak három diplomával lehet bárhova is eljutni). én ugyan jártam már ott múlt évben, de előszeretettel megmutattam a helyet neminek, a tengerparton sétálgatni mindig jó dolog és ezúttal nem szakadt vízszintesen a jéghideg iszonyat, ami szintén nem volt hátrány.

este nemi japán barátnőjével és neki egy barátnőjével vacsoráztunk, ami bőven kárpótolt a kicsit félresikeredett városnézős napért. amikor még a Gyárban dolgoztam, megtanultam, hogy a kínaiaknál az étkezés fontos dolog és tele van apró kódolt részletekkel, amit egyszeri gajdzsin max érzékel, de dekódolni már nehezebben tud. ezúttal sem volt másképp, leszámítva, hogy vendéglátóink kevésbé voltak formálisak, illetve talán én is rutint szereztem ázsiai étkezésben az évek során, így nem feszengtem össze-vissza, csak élveztem a vacsorát. okonomiyakit ettünk, amit afféle sós palacsinta/tócsni, amit az ember egy vaslapon saját magának süt meg, kellemes társasági esemény. nemi barátnője felajánlotta, hogy megsüti nekünk a lepényt, én pedig lelkesen levideóztam az egészet, miközben mindkét japán lány folyamatosan ügyelt arra, hogy mindig tele legyen a poharunk (szakképzetten eszembe se jutott magamnak önteni). végre azt is megtudtam, hogyan kell enni a héjában főtt sós borsót (az ember foggal kihúzza a héjából, majd azt egy külön bödönbe rakja és _nem eszi meg_). anyukám koreai dráma ismereteiből azon se lepődtem meg, amikor megkaptuk a “legjobb falatot”, vagyis azt a részt, ahol a palacsintánk egy kicsit jobban oda sült a platnihoz, akárcsak a picit megsült rizs a rizsfőzőben, ezek az igazán gourmet részek, amivel kedveskedni kell szeretteinknek. miután biztosítottuk házigazdáinkat, hogy degeszre ettük magunkat, zöldteás fagylaltot rendeltünk, majd megkértük a pincért, készítsen rólunk egy (és csakis egyetlen egy) képet, majd egy utolsó pohár víz elfogyasztása után egymásnak meghajolva és egymás kezét megfogva (mindkét kezet az asztal fölött) megköszöntük egymásnak a kellemes időtöltést és jó társaságot.

az egészben volt valami bájos, az étel finom volt, szóval kellemes hangulatban tértünk nyugovóra és sikerült a “maximum two drinks” elvünkhöz is.

másnap ordenáré korán keltünk, mert egész napos buszos kirándulásra voltunk hivatalosak. de ez legyen egy külön poszt.

2 thoughts on “tokiói napjaink 1

  1. Angliában héjastól ették a párolt borsót, nekem ízlett. Itthon is bepróbálkoztam vele, de nem főtt meg rendesen a héja. Ezek szerint Japánban sem lesz fogyasztásra alkalmas állagú,

Mondd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s