talán emlékeztek, hogy lassan két éve azon vagyok, hogy valahogyan visszacsempésszem az olvasást az életembe. aki ismer, tudja, hogy szinte minden helyzetben van nálam 1-2 könyv, a lakásomban a legfurább helyeken lehet regényeket találni, a nappalim ékköve egy könyvespolc. lelkesen, szenvedélyesen tudok könyvekről beszélni és a könyv az az ajándék, aminek mindig, mindenkitől örülök. ez alapján logikus lenne azt feltételezni, hogy megszállott könyvmoly vagyok, aki falja a könyveket és akinek az olvasás központi szerepet tölt be az életében. valójában ennél komplexebb a kapcsolatom a könyvekkel.

az igazság az, hogy valamikor egyetem tájékán elromlottam. míg korábban tényleg imádattal faltam a könyveket és simán elolvastam heti 1-2 könyvet, egy kraftosabb vizsagidőszak, amikor a teljes angol drámát és a francia irodalom 17. századát el kellett volna olvasnom egyszerűen kisütött egy biztosítékot az agyamban. tisztán emlékszem, az english drama vizsgára tanultam, shakespeare-t szerencsére a szorgalmi időszak alatt letudtam, de még így is hátravolt a tételsor vége, az angol abszurd dráma és nekem mindössze egy éjszakám és egy nappalom volt már hátra. kimerültségem határtalan volt, de becsületesen nekiültem este 11-kor tom stoppard arcadiájának, amit élvezettől sikongatva faltam fel pár óra alatt, igaz a mai napig egy betűre sem emlékszem belőle, a minap vettem meg, hogy újra elolvassam. a sikerélményen felbőszülve másnap délelőtt jött a rosenkrantz és guilderstein halott, ahol már erősen fáradtam, de mivel láttam a filmet, még valahogy sikerült átvergődnöm rajta. végül délutánra maradt a godot-ra várva. addigra napok óta ugyanabban a pizsamában flangáltam a lakásban, anyám időnként elém tolt valami szendvicset, én a tömény abszurd dráma fogyasztástól már erősen pszichedelikus állapotban voltam, de azért kinyitottam a könyvtárból kölcsönzött ősöreg, agyon olvasott könyvet és elkezdtem. addigra már olyan kialvatlan voltam, hogy nem mertem ülve olvasni, inkább a lakásban fel-alá mászkáltam, miközben vártam godot-t, aki nem jött, a türelmem vészesen fogyott, és egy óvatlan lapozáskor a könyvtári könyv egyszer csak szétesett a kezemben. lapok száltak a levegőben, godot sehol, én pedig ezután 3 évig rá se bírtam nézni a könyvekre. (a vizsgán egyébként boldogan és dalolva átmentem, egyik legkellemesebb egyetemi élményem volt, igaz, akkor még nem tudtam, hogy kicsit belerokkantam a dologba).

végül a skandináv krimik, azon belül a tetovált lány rángatott ki a betűundoromból, de a godot incidens után újból meg kellett tanulnom olvasni. meg kellett tanulnom koncentrálni, egy helyben maradni, kitartónak lenni. meg kellett újból tanulnom, hogy az olvasáshoz eltökéltség kell, időt és teret kell teremteni a könyvnek, optimális esetben nem szabad 30 oldal után feladni és más könyvbe kezdeni, nem lehet közben a telefont basztatni, percenként felállni, vagy közben TV-t nézni. nehezen ment ez az újratanulás és azon túl, hogy frusztrált, hogy elvesztettem az egyik kedvenc időtöltésemet, és ezzel egy komoly dimenziót az életemből, méginkább frusztrált, hogy a külvilág számára továbbra is én voltam az, aki állandóan olvas, hisz egyértelműen könyvek vesznek folyton körbe, folyamatosan vásárolom őket és beszélek is róluk. úgy éreztem, átverem őket, fenntartom egy korábbi élet látszatát, kapaszkodok egy rakat kellékbe, aminek már nincs létjogosultsága az életemben.

aztán valahogy úgy tűnik, megérte kitartónak lenni, két év lassú és helyenként szenvedős erőfeszítés árán most márciusban, amikor ausztráliában majdnem két hetet teljesen egyedül voltam, azon kaptam magam, hogy minden városban a könyvesboltokat keresem és kedvenc időtöltésem az olvasás, legyen az a strandon, vonatozás közben, vagy kávézókban. valami visszakattant és azóta úgy érzem, végre visszanyertem azt, ami annó godot lapjaival együtt elszállt belőlem. és ennek most rettenetesen örülök, kicsit úgy, mintha több év háziőrizet után végre kiengednének a kertbe játszani.