milyen itthon?

amióta hazajöttem, egyértelműen ez volt a leggyakoribb kérdés, ami elhangzott, amire mindenki megrökönyödésére mindig azt a választ adtam, hogy “kifejezetten jó”. illetve néha azt, hogy “meglepően jó”. és bár HK az első két hétben minden nap megjelent álmomban, és most is bármikor becsukom a szemem, Sham Shui Po utcáin sétálok, egyszer sem ködösödött el a tekintettem a nosztalgiától és nem voltam olyan lelkibeteg, mint a múltkori hazajövéskor egy éve, amikor két hétig az ágyból se voltam hajlandó kikelni a depressziótól. ennek azt hiszem, több oka is van.

egyrészt ne feledjük, hogy a Season One végén hazautazásom előtt másfél hónappal variáltam meg a terveimet és határoztam el, hogy nem hagyhatom még ott HK-t, ezért némiképp felkészületlenül, ösztönből és indulatból cselekedve írtam át a menetrendet. ezt megfejeltem némi érzelmi kalanddal három héttel hazaérkezés előtt, ami, mint ismeretes, annyira nem végződött ugyan jól, de míg tartott, óriási hőfokon lángolt. egy szó, mint száz, múlt nyáron én rohadtul nem akartam Pesten lenni, minden porcikám tiltakozott a hely ellen és utáltam mindent.

most ehhez képest felkészülten, tervezetten jöttem haza, nem volt semmilyen váratlan kanyar a célegyenesben, nem gondoltam meg magam a vége előtt fél órával és nem álltam neki jegyeket módosítgatni össze-vissza. egy korszak lezárásaként tekintettem a hazajövésre, mert a kinti időm lejárt, amit ki akartam, ki tudtam hozni HK-ból, azt úgy érzem, megtettem. így bár ez a búcsúzás sem volt egyszerű, sőt, helyenként nagyon is szomorú, még kint végigcsináltam a saját kis gyászomat és Pestre már enélkül érkeztem.

ami szintén segít, hogy nem először, de nem is másodszor csinálok ilyet és talán mert egész fiatalon tanultam ezt a képességet, meglepően hatékonyan tudok aktívból passzívvá nyilvánítani helyeket a fejemben. így bármennyire is meghatározó volt HK az életemben, nem fut aktívan a hétköznapjaimban, csak távolról, a tudatalattimból bukkan fel álmaimban, ahogyan Damaszkusz, Kaíró és Varsó is afféle “mesebeli” helyek, amik az agyam egy kis szegletében léteznek, ahova visszavonulhatok, ha szükségét érzem, de egyébként ők onnan csak a legritkább esetben törnek rám a budapesti hétköznapjaimban. ez egy jól bevált módszer, mert egyszerre több helyen létezni nem lehet.

ami pedig Pestet illeti, tudom jól, hogy a címben szereplő kérdésre sokan azt várják, hogy panaszáradatba kezdjek és habzó szájjal szidjam a rendszert, orbánt, a többi magyart, a szomszédot, a bkv-t, demszkyt, tarlóst, a cigányokat, a nácikat, a liberálisokat, a melegeket, a zsidókat, az alsó szomszédot. valószínűleg elvárják tőlem, hogy dühtől ragyogó szemekkel magyarázzam, hogy mennyivel civilizáltabb a tömegközlekedés HK-ban, Szöulban, vagy Tokióban, hogy mennyivel emberibb és kedvesebb Ázsia nagy része, hogy milyen az, amikor becsületesek az emberek és amikor a reptéri váróterem mennyezetét porszívózzák takarítás gyanánt. és valóban, talán fel kéne szisszennem, amikor begördül elém egy régi szovjet szerelvény, amit még bizonyára Lenin maga indított útjára és azóta jobb esetben talán felsöpörtek párszor a belsejében. igen, meglepődtem, amikor 8 hónap után először utcán tántorgó részeget láttam délután négykor és sokkolt, hogy az emberek milyen igénytelenül néznek ki és mennyire el vannak hízva. picit elgondolkodtam, hogy miért kell a metrón minden embernek három helyet elfoglalnia a széles terpeszével, cekkerével, szúrós tekintetével, és amikor a mellettem ülő a csöpögő gyroszát ette a zötykölődő kocsiban, hirtelen megértettem, miért tilos enni a korábban említett nagyvárosok tömegközlekedésén.

persze, látom, nagyon is tisztán látom, hogy mi az, ami Pesten nincs és ami máshol van. és nem is olyan régen engem is elkeserített, hogy Pest miért nem más, míg végül rá nem jöttem, hogy talán inkább nekem kéne egy kicsit máshová mennem.

utazásaim során elfogyasztottam pár utitársat, akik közül páran néha azt kérdezték: miért? és bár ez egy helytálló kérdés, amikor az ember a helyi szokásokat próbálja megfejteni (például a kérdésre, hogy miért van Szöulban minden sarkon zokniáruház az a válasz, hogy azért, mert bárhova belép az ember, leveszi a cipőjét, ezért rengeteget van nyilvánosság előtt is zokniban, ami így komoly divatkiegészítővé alakult), a legtöbb, kissé pánikba esett utazóban ez leginkább akkor fogalmazódik meg, amikor valami olyat tapasztal, ami merőben más, mint amit ő megszokott. miért énekel mindenki fennhangon Burmában? miért mosolyognak rád mindenhol és bólogatnak bőszen, ha egyébként fingjuk sincs, hogy miről beszélsz? mért hordanak a férfiak szoknyát? miért nem veszik le a mobiljuk pittyegő hangját és játszanak a metrón a füledtől fél centire Candy Crusht? miért hordanak üveg nélküli szemüvegkeretet? miért hordanak a lányok olyan cipőket, amiben nem tudnak járni? miért beszélnek olyan hangosan? hogy bírnak 30 kilós csajok öt fogásos vacsorákat végigenni? miért szeretnek annyira vásárolni?

ezekre a kérdésekre nincs válasz, de rendkívül veszélyesek, mert gyakran minden áron választ akarnak rá találni, akár buta/abszurd/náci elméletek gyártása árán is (imádott exptjaim ebben igazán profik). ilyenkor elő lehet rántani egy bezzeg! típusú mondatot és bőszen hasonlítgatni kultúrákat, népeket, nyelveket, országokat. megsúgom, ezekből a beszélgetésekből valahogy sose az jön ki, hogy ahol épp vagyunk képviselne bármilyen értéket, ne adj Isten, elsajátíthatnánk valamit a helyiektől. hálás vagyok szüleimnek, akik elfogadónak, nyitottnak és sok szempontból pragmatikusnak neveltek, így a Tyúkszarfalvai kiképzést követően mostanra végképp teljesen kihalt belőlem ez az összehasonlítgatási kényszer, beszámolóimban is igyekszem tényszerűen leírni azt, amit én látok adott országból, de sose gondolom, hogy adott hely , vagy rossz, pusztán azt tudom kifejteni, hogy én jól érzem-e magam benne, vagy nem, és miért.

ezért ha már ezt a képességet ilyen szépen bírtam alkalmazni az elmúlt két évben válogatott országokban válogatott partnerekkel, akkor miért is ne bírnám most Budapesten alkalmazni, elvégre ez is csak egy város, amiben épp élek és amiben most történetesen jól érzem magam.

szóval igen, jó most itthon, mert Budapest most megint otthon.

 

6 thoughts on “milyen itthon?

  1. Hát igen tényleg a habzó szájas verziót vártam, legalábbis egy kis depressziót. Biztosan azért, hogy ne érezzem magam olyan egyedül a fene nagy elvágyódásomban. Pfujj, ilyen kis-szerű vagyok ám, hiába igyekszem titkolni annyira, hogy már-már elhiszem; nem is. :))))

Mondd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s