amelyben a kínai reggelikről is szó esik, valamint megtudhatjátok, hogy hol van Stanley
folytatnám a múlt heti beszámolót.
miután a beugrónak hála pöttyet későn kerültünk ágyba (ráadásul ez pont az az időzóna, amikor a fél világ fenn van skype-on, szóval én még chateltem is egy sort európában rekedt szeretteimmel), másnap reggel már fél 10-kor kitéptük magunkat az ágyból, hogy kicsit később frissen és üdén kócosan és bambán, kezünkben cigivel és sörrel jelenjünk meg a sarkon, hogy összeszedjük reggelizőpartnereinket (náluk nem volt se sör, se cigi, és kócosak se voltak. ők rendes emberek).
a kínai reggeli hasonlóan tápláló, mint a full english breakfast. én eddig több változatával találkoztam, az egyik iskolában rizskása, a másikban tésztaleves szolgálja az alapokat. opcionálisan mindenféle húsokat, halakat, tofu darabkákat lehet szórni mindkettőbe, és fontos részlet, hogy a leves levét az ember nem issza meg, hanem kieszi belőle a kraftot pálcikával, és kész. (itt mellékesen megjegyezném, hogy baromi nehéz pálcikával megenni az olajos, csúszós löttyben úszó tésztát, de ha az ember elég éhes, akkor ezt is meg lehet oldani). a tükörtojás állandó szereplője a reggelinek, hongkongban vajas pirítós, kínában gőzgombóc is dukál még. legnagyobb meglepetésemre szintén elterjedt reggeli étel a lángos, ami egy az egyben megfelel a balatoni strandról ismert verziónak, azt leszámítva, hogy hosszúkás formájú és az ember nem tesz rá semmit, hanem belemártogatja a levesébe / kásájába. (a kollégáim majdnem elájultak, amikor közöltem velük, hogy mi ezt tejföllel és sajttal esszük. végül a sima fokhagymás verzióval kibékültek).
mi lányok ezen a reggelen úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk éhesek, ezért minimális szendvicseken és pirítósokon nyámnyogtunk (tök mellékesen a tonhalas szendvics HK-ban tunci néven fut. no comment), míg a fiúk nyomták a kis csövecskés tésztás pörköltlevest, jobb szó erre egyszerűen nincs.
ezt követően tettünk egy detúrt a kínai vízumkérvényezde felé, majd miután megállapítottunk, hogy a starbucks micsoda egy undorító globalizált láncolat, beültünk a mccaféba, ahol förtelmes műanyagkávékat és betonmuffinokat fogyasztottunk, miközben azon tanakodtunk, hogy hova is menjünk.
végül Stanley-re esett a választás. bizonyára sokat áradozhattam már ezen a blogon Stanley-ről, ami a világ egyik legeslegjobb helye. amikor a pszichológusom megkérdezte, hogy mikor pihentem utoljára, nagy nehezen két alkalmat tudtam felhozni az elmúlt 8 évből, abból az egyik Stanley-ben volt. ezzel azt hiszem mindent elmondtam.
a kultúrára éhes olvasóim kedvéért azért gyorsan összefoglalnám, hogy Stanley Hong Kong-sziget déli részén található kis halászfalu. itt áll az angolok által a 40-es években épített börtön is, amibe a japánok gyorsan be is zárták az egész bagázst, amikor Pearl Harbor után pár nappal lerohanták HK-t. helyi látványosság még egy buddhista templom, valamint a Black Pier, aminek gyönyörű kovácsoltvas tetőszerkezete van, és eredetileg az újonnan érkező kormányzót fogadták rajta, majd ahogy HK össze-vissza épült és szépült, rendszeresen arrébb pakolták a mólót, míg ki nem kötött Stanley-ben. a hely nagyon népszerű az expatok körében, hihetetlen mennyiségben tobzódnak itt a franciák (akik miatt legutóbb röhögőgörcsöt kaptam a buszon, amikor a paradicsomi tájak mellett elhúzva azon sápítoztak, hogy most komolyan, nézd már Marie-Chantal, hát bírnád te ezt a rohadt tengert bámulni nap mint nap az ablakodból?).
miután meglátogattuk a nyilvános wc-t és beadtuk Cz mobilját tölteni a sarki kisboltba (mert hogy itt van ilyen szolgáltatás), belevetettük magunkat a piacba, ahol a vigyorgó buddhától kezdve az O’Neil táskán keresztül a tradicionális kalligráfia ecseten át tényleg bármit lehet venni. nagyon megörültem, amikor megláttam azt a napszemüvegárust, akinél júliusban vettem életem legjobb napszemüvegét, szóval Cz-vel gyorsan vettünk fejenként egy egy “original copy Ray Ban-t”.
bóklászást és ebédet követően elindultunk egy látszólag indokolatlanul messzi pontra, ahol viszont legnagyobb meglepetésünkre egy nagyon kellemes strandot fedeztünk fel, rajta kis bárral. azon már úgy fenn se akadjunk, hogy miközben már két napja mindenkinek telebeszéltem az agyát a hawaii kalandjaimmal, előjött a bár tulajdonosa hangos “Aloha” felkiálltással. és igen, tényleg hawaii volt. és az már szinte tényleg lényegtelen, hogy az epres daiquirin kívül még hommoszt és baba ghanoush-t is kérhettünk volna.
ha érdekel az első két felvonás, de lusta vagy megkeresni:
Ahogy esik, úgy puffan 