kezdem megszokni, higy ebben az országban nem kell verni az asztalt semmiért, a vízumom még ma este kész lesz. épp a kávémat szürcsölöm. tralala.

elmondom nektek, hogy mi lesz.

holnap kellemesen későn, 9 körül felkelek, majd megreggelizek, 10:30kor autóba, majd vonatra szállok, f1re HKban vagyok, ott a pályaudvaron azonnal igényelem a vízumot, addig verem az asztalt, míg ki nem nyögik, hogy pénteken kész is van, mad ezek után lerohannom a starbucks-ot, kszom egy vödör igazi kávét (hosszút), majd elcsoszogok az egyik plázába, ahol veszek egy füstölt lazacos szendvicset rengeteg pénzért, és azt majszolva vigyorgok. opcionálisan moziba megyek.

pénteken pedig Cz-vel elmegyünk sörözni a helyi magyar kolóniával, szombaton pedig a könyvelōvel megyek steakhouse-ba vacsorázni.

vasárnap pedig a lehetō legkésöbb visszajövök, higy hétfōn kisimultan fogadjam a fōnököt.

végig gondoltam, hogy mi mindent viszek magammal holnap HK-ba, jelenleg egy laptopnál, egy iPadnél, három (!) telefonnál, egy mobil wifi routernél, mindezek töltőinél, egy fülhallgatónál és egy átalakítónál tartok. olyan vagyok, mint egy mozgó elektrotechnikai bolt.

miután a két hete vásárolt nadrág is leesik rólam (jó, feltételezem, hogy tágult is valamit az anyag), és olyan csontjaim lettek kitapinthatóak, amikkel legutóbb érettségikor találkoztam, vérszemet kaptam, és ha már ilyen hatásos ez a kínai diéta, úgy döntöttem, hogy ráteszek a lapátra.

az új agylövésem a lépcsőzés (na vajon honnan jött az ötlet). kézenfekvő, mert itt aztán tényleg nincs túl sok mozgási lehetőség, lépcső viszont éppenséggel pont van. jó szokás szerint utána olvastam, és mindenhol bőszen állítják, hogy napi fél óra tempós lépcsőzés sharone stone combjait varázsolja elő az ember szottyadt sonkáiból, ám legyen, úgysincs jobb dolgom. (azért azt javasolják, hogy az ember 15 perccel kezdje, és fokozatosan emelje a tempót és a hosszt. így is fogok tenni.)

(egyébként néha belenézek a tükörbe és nem ismerek magamra. talán azért, mert nem tettem semmit azért, hogy lefogyjak, nincs mögötte tervezés vagy erőfeszítés, ezért mindig meglep az eredmény. úgy tűnik, minden téren új emberré alakulok).

ma ezt reggeliztem.

az itteni kenyér ugyanis egy az egyben a kalácsnak felel meg, anyukám pedig harcedzett utazóként (sose tudom eldönteni, melyik szülőm a harcedzettebb utazó) egy métert se hagy megtenni senkit legalább egy libamájkonzerv nélkül, amit ma reggel boldogan meg is találtam a táskámban.

és még kést is találtam, ezért nem kellett pálcikával szerencsétlenkednem.

legutoljára Damaszkuszban örültem ennyire egy libamájkonzervnek, akkor háztartási kekszre kentem…

ma kivételesen sütött a nap, olyannyira, hogy az irodába is beáradt a napfény. a kollégáim jó vámpírok módjára behúzták a sötétítőfüggönyt, hogy továbbra is élvezhessük a neonfényt…

na, a mai napon jutottam el arra a pontra, hogy kellőképpen kipihentem magam, minden ruhám ki van mosva, munkáim nagy része félig kész, mindenféle email és egyéb kötelezettségeimnek eleget tettem, szóval most már tényleg meghibbanok ettől a tyúkszaros falutól. vettem egy nagy levegőt, és úgy döntötte, ideje világot látni. egy életem, egy halálom, csütörtökön átmegyek Hong Kongba és vissza sem jövök vasárnap estig vagy hétfő délutánig, még eldöntöm. helyesebben a vízumkérdés eldönti helyettem, remélhetőleg azért nem ragadok országhatáron kívül, bár abba se halnék bele különösebben, csak utánam küldenék a bugyijaimat. szóval Cz-nek házi kosztot ajánlottam kvártélyért cserébe (meg rekesz söröket), amit igazi gentleman-ként visszautasított, de szívesen vár. oh yeah, addig talán már csak nem hibbanok meg.

határozottan megnyugtat, hogy több kollégám is robotszerű járással jelent meg ma a tegnapi lépcsőmászás hatására. én egész vidáman járok-kelek, bár nem mondanám, hogy nem érzem azt a pár száz (ezer) lépcsőfokot tegnapról, de mint tudjuk, a lépcsőzés borzasztó egészséges, szóval örvendjünk. a végén még rá fogok szokni.