most, hogy valaki más lakik a lakásomban, hogy én magam a világ különböző pontjain időzöm és barátok / családtagok kanapéin, hotelszobákban és munkásszállókon húzom meg magam, most, hogy hetek óta nem hallottam magyar szót, hogy az egyetlen élőlény, akiért felelősséget kell vállalnom a macskám (aki egyébként a kettővel ezelőtti exemnél nyaral éppen), most, hogy az idei telet nagyvonalúan átugrottam és már kétszer is láttam idén a tengert, nos, az az igazság, hogy most érzem magam igazán otthon.

a pszichológusomat bizonyára érdekelni fogja ez a felismerés.

a mai napon kétszer is voltam agyvérzés közeli állapotban, máris mondom, hogy miért.

először is elmentünk kirándulni. f8kor volt a gyülekező, ami borzasztó korai mindenki megítélése szerint, de azért csak összeszedtük magunkat. kis logisztikai megbeszélést tartottunk, hogy ki melyik csapatban van, majd irreálisan sokan bepréselődtünk relatíve kevés mikrobuszba és megcéloztuk a helyi kilátót. 9 körül meg is érkeztünk, itt újabb taktikai megbeszélést tartottunk, kaptunk kis hurkapálcikára erősített zászlót (csapatonként más színűt, az enyém zöld volt), megszámoltuk magunkat, majd neki láttunk a mászásnak. mint kiderült, a cél az volt, hogy a csapatunk elsőként érjen fel a csúcson található pagodába.

ennek megfelelően viharos sebességgel rohantunk végig a kellemes látnivalókon (mint például templom, köztéren tai-chizó emberek, csobogó patak és zubogó vízesés). így megbocsátotok, de egy darab képet se tudok felmutatni ezekről, bár út közben nyugtatgattak, hogy lefele majd annyit fényképezek, amennyit akarok, de most nyerni kell!

nem tudom, említettem-e már, de a kínaiak nem viccelnek a vetélkedőkkel, szóval szabályos rohamtempóban haladtunk egy órán keresztül különböző lépcsőkön. valahol az út harmadánál éreztem először azt, hogy tényleg mindjárt megdöglök, innentől kezdve 10 percenként fohászkodtam, hogy le fogok szokni a dohányzásról és minden nap futni fogok kilométereket, mert ez mégis csak milyen ciki, hogy a csapatom az én dagadt seggem és züllött életmódom miatt fog veszíteni. igen, ez volt az első agyvérzés közeli állapotom.

aztán amikor az egyik (másik csapatba tartozó) kollégám hirtelen elhányta magát egy festői aranyhalastóba, akkor megnyugodtam, hogy nem én vagyok itt a legkriplibb. ezt követően sikeresen elvesztünk pár csapattársammal, amivel viszont levágtunk egy elég meredek emelkedőt, így sikerült másodiknak (és nem utolsónak) megérkezni a csúcsra. érkezésünket csapatunk hangos üdvrivalgással és tapssal köszöntötte.

itt előrántottuk a céges feliratokat, amiket felcipeltünk magunkkal és azokat szorongatva alakzatba verődtünk és természetesen fotózkodtunk. (a mi kis laminált A4-es papírjaink egyébként lepkefingként viszonyulnak a más társaságok által cipelt óriási sárkányos zászlókhoz). kicsit még énekeltünk, egymást fotóztuk, különböző nassolnivalókat fogyasztottuk (lásd töltött kacsanyak és ananászmag) majd megindultunk lefele.

itt ugyan valóban megállhattam volna tai-chizó embereket, festői tájakat és virágokat fotózni, de bevallom, kissé önkívületi állapotban voltam, ezért ezeket sajnos kihagytam, mert örültem, hogy oxigén van a tüdőmben.

ezt követte az ebéd. mint minden rendes étteremben, itt is Mao elvtárs életnagyságú képmása fogadott minket. épp kezdtem volna örülni, hogy végre valami változatos kajához is jutok, amikor közölték, hogy egy Hunan tartománybéli különlegességeket kínáló étteremben vagyunk, vagyis “nagyon finom, nagyon csípős” ételek várnak ránk.

kitaláltátok, a második számú agyvérzés az ártatlannak tűnő, valójában chiliben úszó takonytésztától kerülgetett, szerintem soha életemben nem ittam meg ilyen gyorsan fél liter kólát, mint annak a megkóstolása után. a hunani konyha mentségére legyen mondva, hogy tényleg nagyon finom volt, ha egyszer túltetted magad azon, hogy kb cseppfolyóssá marta az agyadat. a legnagyobb különlegességet, a szintén chilliben úszó békát már meg se mertem kóstolni, amikor az egyébként hunani kolléganőm elsírta magát tőle, annyira erősnek találta. egyébként nagyon alattomosan csípnek ezek a kaját, mert elsőre nagyon finomnak tűnik, majd pár perc múlva kezd el kicsit csípni, majd mint az alkohol, összeadódik a szervezetedben, és egyszer csak patakokban folyik rólad a víz, könnyezik a szemed és delirium gyötör.

ebéd után kisebb technikai malőr lépett fel, ezért fél órát várakoznunk kellett a mikrobuszra, ez idő alatt a fiúk a telefonjukon játszottak, mi lányok pedig befontuk egymás haját és szappanbuborékot fújtunk.

amikor visszatértem a szobába, még voltak olyan naiv terveim, hogy megfejelem a lépcsőzést egy kis tornázással, ha már ilyen jól bemelegítettem, de rövid úton eldőltem vagy 3 órára az ágyon.

hihetetlen módon bepörögtek itt a társadalmi események.

mint utaltam rá, tegnap kisebb ünnepséget tartottunk, hogy megünnepeljük egyik projectünk végét és hivatalosan is elindítsuk az eddigi legnagyobb projectünket (annak az előkészítése miatt vagyok itt egyébként).

talán már említettem, hogy errefelé kicsit sajátosak ezek a “hivatalos” események, leginkább egy gimnáziumi év végi műsorra hasonlítanak. most is volt természetesen tánc és éneklés, és szép ruhás műsorvezető, meg tapsolóka a tömegnek.  új elem volt a neonvillogó rudacska, amit vittek, mint a cukrot (bevallom, arra én is rálelkesedtem, egyből kettőt is kaptam, amikor látták, hogy mennyire tetszik), és a konfettiágyú. dekoráció gyanánt lufi volt, mint mindig, ezúttal nem taposták szét, ahogy azt rituálisan szokás (mint megtudtam, amióta betiltották a beltéri tűzijátékot (!!), azóta így élik ki magukat az emberek a pukkantgatási vágyukat).

az ünnepség során a munka hőseit vörös csillaggal oklevéllel tüntették ki (ilyenkor egyébként kapnak pénzbéli jutalmat is), a legsztahanovistább munkásunk pedig másodmagával elmehet 4 napra a Hainan-szigetekre egy öt csillagos szállodába a cég pénzén.

a főnökről egyébként sok mindent el lehet mondani (többek között azt, hogy őrült), de azt abszolút dícséretesnek tartom, hogy a 2 000 alkalmazottjának mind tudja a nevét és hogy mióta van a cégnél.

ezt egy este 11-kor kezdődő “party” követte, amikor beültünk az egyik nagyobb termünkbe, gőzgombócot és pirított rizst fogyasztottunk hungarocell dobozkákból eldobható pálcikával, miközben a főnök egy majdnem 3 órás lelkesítő beszédet vágott le kínaiul. mivel hihetetlen módon volt sör is (fejenként egy 0,3-as doboz), megpróbáltam szolidan az asztal alá inni magamat, de ez elég nehéznek bizonyult, pedig együttérző kollégáktól sikerült még két dobozt begyűjtenem, de egy liter langyos, porízű sör még nem fog ki rajtam. a lelkesítő beszédnek annyi előnye volt, hogy a végére kisebb vita alakult ki, aminek hatására mindenki megfeledkezett arról, hogy még valami vetélkedőt is említettek, de szerencsére hajnali 2 körül ezt a napirendi pontot átugorva térhettünk nyugovóra.

holnap pedig kirándulni megyünk valami közeli hegyhez, majd közös ebéd, vásárlás és kora este vissza a szállóba. azért sokat elárul az itteni mentalitásról, hogy amikor kérdeztem a lakótársamat, akinek egyébként két gyereke és férje van, akikhez szombat délután szokott elutazni, hogy ő is jön-e, és nem zavarja-e, hogy így nem látja a férjét hétvégén, értetlenül nézett rám, hogy “we are a team”. magyarul mi egy csapat vagyunk és a csapat most együtt megy kirándulni, ez mindennél fontosabb. nem is értette a kérdésemet. na ezért tart itt ez az ország, ahol.

arról azt hiszem még nem is írtam nektek, hogy mennyire végtelenül aszexuális ez az egész közeg. ennyire nem is tudatosult bennem eddig, de tényleg olyanok itt az emberek, mint a nagyra nőtt gyerekek.

persze, a könyvelő mesélt arról, hogy Dongguan városa (ami a legközelebbi nagy város) leginkább a csodálatos bordélyházairól ismert, és hogy errefelé elvárás, hogy a komoly üzletemberek rendszeresen látogassák őket, sőt, fontosabb tárgyalásokat egyenesen oda szerveznek. e mellett az is többé-kevésbé elvárás, hogy az ember tartson itt magának egy kiemelt szeretőt, akit el is tart, lakást vesz, és szép ruhákat és ékszereket ajándékoz neki.

a másik oldalon viszont ott van az amerikai nyelvzseni srác, akivel Pekingben találkoztam legutóbb, aki azt mesélte, hogy Kínában a házasság előtti szex abszolút tabu (majd hozzátette, hogy őt ez nem zavarja, mert hívő katolikus, így eszébe se jut a házasság előtti szex fogalma).

harmadik oldalról pedig ott van a shenzheni (ami ugye a Hong Kong túloldalán található nagyváros, ahol sok külföldi lakik, és ami része HK-val együtt a különleges (gyakorlatilag kapitalista) gazdasági zónának) szórakozóhely, ahol egyszer a Bugyigyárós Malájjal, a Kártyással és egy idegesítő amerikaival voltam. hihetetlenül hiányos öltözetű kínai nők jelentek meg hordákba verődve, hogy megismerkedjenek nyugati fickókkal, akik remélhetőleg elveszik majd őket feleségül. ehhez olyan viselkedést produkáltak, ami hagyományos kínai nőktől merőben szokatlan, így például vedelték a piát és megállás nélkül dohányoztak. na ők nem úgy néztek ki, mint akik csak a frigy utánra tartogatnák magukat, de elképzelhető, hogy öltözetük és viselkedésük merőben mást hivatott sugallani. ez esetben sajnálom azt az egyébként szánalmas pár részeg angolt, akik sorra vették nekik a piákat.

ezzel együtt mifelénk falun mindenki borzasztóan jól nevelt, nemi szerepektől szinte teljesen mentes és ebből adódóan a végtelenségig aszexuális. nem mondom, van ennek előnye, mert például óriási biztonságérzetet ad, nekem, mint egyrészt egyedülálló nőnek, másrészt mint kisebbségnek, és tényleg szórakoztató, ahogyan gyerekként viselkedik mindenki (a mai ünnepségen például neon villogókat osztottak a közönségnek, volt még lufi és konfettiágyú is), de azért van egy sajátos furcsasága is ennek a helynek, főleg amikor az ember éppen újjászületik a nőiessége terén.

a kollégák bekapcsolták a légkondit

évekkel ezelőtt mesélte a Nő, hogy amikor Japánban járt röpke 3 hétre, majd megőrült a szupermarketekben, mert képtelen volt bármit is venni magának, mivel a japán feliratok nem világosították fel a termékek tulajdonságairól.

na hát ugyanezt éltem át az előbb a sarki boltban, amikor megpróbáltam sampont venni magamnak. gondoltam, majd választok valami nemzetközi márkát, azt szevasz. haha. egyrészt nemzetközi márka alig volt (ellenben voltak Jackie Chen arcképével fémjelezett dolgok), másrészt ami volt, azon se volt angol felirat. szóval honnan tudjam én most hirtelen, hogy melyik a sampon és melyik a balzsam? a színkódokat ugye ebben az esetben a hajamra kenhetem (szó szerint), mert mit tudom én, hogy a helyi “Rejoice” márka hogyan rendszerezi a különböző hajápolási szereit.

kicsit hezitáltam egy 2 in 1 feliratú valami fölött, de alapvetően utálom a 2 in 1 kencéket, mert pont nem jók egyik funkcióra se, bár ebben az esetben kétség kívül meglenne az előnye, hogy a két komponensből az egyik legalább tényleg sampon.

végül előtúrtam egy hátsó polcról egy angol feliratú helyi gyártmányú valamit, igaz, hogy ez korpásodás ellen (is) jó, de kit érdekel. egy rövid ideig megpróbáltam a beazonosíthatóan sampont tartalmazó flakon feliratát összehasonlítani a többi flakon feliratával, de ezt elég gyorsan feladtam, egyszerűen nem láttam semmi hasonlóságot semmi között.

szóval azért szórakoztató itt az élet.

ja, még az is eszembe jutott, hogy segítséget kérek az eladótól, de aztán végiggondoltam, hogy igaz ugyan, hogy mutogatási képességeim már egy haladó Activity-bajnok szintjére fejlődtek, de mégis hogyan mutogatod el azt, hogy sampon, amit nem lehet úgy is érteni, hogy hajkondicionáló balzsam? megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk.

hát nem tudom, de egyszerűen nem bírok időben felkelni, ma is a vekker után 45 perccel téptem ki magam az ágyból, de ahhoz is emberfeletti lelkierőre volt szükségem. azért látszik, hogy az elmúlt 5 évet szabadúszóként húztam le.

érdekes, ezúttal nem volt jetlagem, talán az elmúlt hónapok össze-vissza alvása “segített”, de most nem riadtam fel az éjszaka közepén egyszer sem, és nem voltak gondjaim az elalvással sem. és úgy tűnik, végre leszoktam arról, hogy reggel 6-kor kidobjon az ágy bár kétség kívül volt egy varázsa ezeknek a meditatív pillanatoknak.

aztán jött a szúnyogos epizód múlt héten, amikor 3 után aludtam el úgy igaziból, majd a hétvége, amikor kicsit elengedtem magamat, ezen a héten pedig óriási dolog, hogy tegnap fél 2-kor már lekapcsoltam a villanyt, mármint, hogy olyan “korán”.

szóval most már inkább fél 10-10 körül csoszogok be az irodába, nem 9-kor, de ma reggel a könyvelő még édesdeden aludt, amikor én elindultam, szóval azzal nyugtatom magam, hogy úgy sem izgat ez senkit.

az viszont azonnal felébresztett, amikor belekortyoltam a hideg nescafémba, elromlott ugyanis a vízmelegítős víztartály vízmelegítő funkciója. általában semmi bajom a hideg kávéval (már amikor ez nem az unicum fedőneve mindenféle disztingvált állami intézmények kávézójában reggel 10-kor), de azért a cukor és tej nélküli hideg nescafé már erősen lécrezgős. sebaj, lassan úgyis fényevő kezdek lenni.

este 8-kor szóltak, hogy 9-től míting, ez nem jelenthet mást, mint  hogy megérkezett a főnök, és valóban, szinte azonnal neki is mentem a folyosón, pufi dzsekiben és fülmelegítőben jött megcsodálni az új “production centert”, amit az elmúlt napokban építettek (nagyságrendileg egy nagy deszka pódiumról van szó). gyorsan elmenekültem, mielőtt még leáll velem beszélgetni és elküld pekingbe, vagy egyéb formabontó ötlete támad.

egy szinttel lejjebb a könyvelőnek ütköztem neki, aki egyébként a kedvenc karakterem errefele, egyben a lakótársam is, és jelen esetben az ipad futárom is, szóval miközben vele pletykáltunk az Angol Pasas felmondóleveléről, bőszen nyomkodtam az új kütyüt, abban a naív hitben, hogy még van egy órám a mítingig. zárójelben jegyezném meg, hogy errefelé nem értik a pletyka fogalmát, ezért is annyira üdítő, hogy a könyvelővel lehet ilyeneket.

szerencsére a harmadik lakótárs berohant előttem a fürdőbe, így legalább nem fejemen egy törülközővel kellett megjelennem 8:30-kor az előrehozott mítingen (amiről úgy értesültem, hogy 8:33-kor minden létező platformon elkezdett keresni három kollégám, hogy azonnal jelenjek meg a tárgyalóban).

azóta két óra telt el, nagyságrendileg három mondat hangzott el angolul, az előbb a kollégák egy része körbe állt a tárgyalóterem sarkában és kő-papír-ollózni kezdett, majd hangosan tapsoltak, de ennél már többet kell felmutatniuk ahhoz, hogy meglepődjek.

a főnök nagyon jó hangulatában lehet egyébként, mert még sütit is hozott, egg tart névre hallgató borzalmat, olyan, mint egy cukor nélküli puding, ha jól sejtem sült tojás sárgája tejjel. elég rémes, de unalmamban már azt is megettem, legalább az émelygéssel is elment fél óra.