érdekes, hogy vannak olyan korszakok az életben, amikor valamiért újra és újra ugyanaz a dolog bukkan fel más-más kontextusban. ilyen dolog most az életemben az Elveszett Jelentés c. film.

tökéletesen jól emlékszem, Dijonban láttam először ezt a filmet, amikor kijött, moziban. óriási hype volt körülötte, nekem bevallom, egyáltalán nem tetszett, kifejezetten unalmasnak és vontatottnak találtam, nem értettem, mi a fene érdemelhet ebben ennyi díjat és pozitív kritikát.

aztán amikor először elmentem Kínába, eszembe jutott, hogy talán mégsem olyan rossz film az, de különösebben nem foglalkoztam vele. amikor viszont most hazafele jövet megláttam a címet a repülőn, gondoltam, adok neki még egy esélyt.

óriási hatást gyakorolt rám, napokig lelkendeztem róla mindenkinek, buzdítva őket is, hogy nézzék meg (újra), mert ez aztán film a javából. nagyon megfogott, ahogyan tényszerűen, de mégis kedvesen bemutatja a nyugati ember teljes magatehetetlenségét az ázsiai kultúrával szemben. jól egyensúlyoz a humorral és a klisékkel, nincsenek fölösleges jelenetek és nem megy át a travel channelbe sem. nem ítélkezik, nem foglal állást, tényszerűen bemutatja, hogy a két kultúra mennyire átjárhatatlan(nak tűnik elsőre). hőseink nem testesítenek meg semmilyen eltúlzott ideált (bár Scarlett Johanssont valószínűleg senki sem dobná ki az ágyából), nincsenek “jók” és “rosszak”, csak ösztönös reakciók és értetlen tekintetek.

ott, a repülőn ülve, magamra ismertem ebben a filmben, hisz én is ugyanezzel a kulturális sokkal szembesülök minden alkalommal, és többnyire én is igyekszem tényszerű és nyitott lenni, még ha néha el is lepik az elmémet politikailag inkorrekt gondolatok. minden igyekezetem ellenére én is rengetegszer állok értetlenül, és akárcsak főhőseink, én is a világ legnépesebb országában tudok a legmagányosabb lenni.

Bill Murray és Scarlett Johansson viszonyára ma hívta fel a figyelmemet a Színésznő. a két főhős között egyértelműen kialakul valami, ami viszont nem románc. cinkostársak lesznek, együtt járják a várost, együtt esznek, egyszer együtt is alszanak (ruhában), de mégsem azt várja a néző, hogy tűzijáték törjön ki egy szenvedélyes csókjelenet hátterében, egyszerűen csak örül, hogy szemlátomást megnyugvást nyernek egymás társaságában. valahogyan ez a két teljesen más ember (az egyik frissen végzett egyetemista, a másik kiégett középkorú színész) ugyanazt a tanácstalanságot éli meg az életében, és egyedül marad ezzel egy teljesen idegen városban. megnyugvást és pár boldog pillanatot szereznek egymásnak azzal, hogy együtt töltik az időt and that’s as far as the story goes, és ez így van rendben, nincs a film végén hiányérzetünk, amikor örökre búcsút vesznek egymástól, mert nem voltak egymás megmentői vagy életük szerelmei, pusztán két ember, akik közösen átéltek pár felejthetetlen dolgot, és akik között kialakult egy különleges kapcsolat, amilyet sosem élhetnek majd át mással.

és ha a Színésznő felhívta erre ma a figyelmemet, az azért van, mert pontosan egy ilyen kapcsolatra vágyom most én is.

többek között azért jó Kínának dolgozni, mert amikor váratlanul kitör egy míting és meg kell osztanom a képernyőmet, akkor nem annyira kellemetlen, hogy felugrik E kartársnő megfejtése a highly explicit álmomra.

na persze közben hazaértem, csak életemet kisebb fesztiválhangulat árasztotta el, nem elég, hogy én hazajöttem, de előkerült Muchacha és Pablo is, bátyámról és egész családjáról már nem is beszélve, szóval pörögnek az események ezerrel, én már mondjuk egyre kevésbé, mert lassan kezdi megtenni a hatását a mértéktelen éjszakázás és fröccsözés, hogy a jetlaget már ne is említsem, de sebaj, pénteken még születésnapom is lesz, bulistul, bécsből átruccanó barátnővel, remélhetőleg vidám vendégsereggel.

e közben a lakásban kedvenc tanítványom cuccai, ő maga szinte sosincs itt, jelzem én se, de egymás bugyijait van időnk kimosni, meg néha elszívunk pár száz cigarettát az erkélyen és melltartóban idétlen számokra táncolunk a fürdőszobában.

és ha ez nem lenne elég, még csótányírtás is van, meg gázóraleolvasás és tűzhelyszerelés.

szóval nem panaszkodom.

ennyit töltöttem külföldön 2011. május óta. 32 különböző repülővel több mint 141 000 kilométert tettem meg. a további pár ezer szárazföldön megtett kilométert nem számoltam bele.

tudom, hogy mázlista vagyok, meg szükségem is van az utazásra, a világlátásra, az élményekre, és csupa glámur az életem, de higgyétek el, jelenleg minden vágyam, hogy két összefüggő hónapot egy helyben üljek a seggemen. egyszerűen fáradt vagyok.

na mit talál az ember lánya, miközben próbálja betuszkolni a dolgait a bőröndjébe, miután 3 napig borzadály taiwani cigarettával mérgezte magát? hát nem egy csomag hazai pall mallt talál?

egyszer majd leírom részletesen, hogy pontosan mi is a munkám ennél a cégnél, egyébként egész érdekes, de a mai délutánt dán 1800-as évekbeli keresztlevelek böngészésével töltöttem, és mindjárt hangosan sikítozni kezdek, ha nem téphetem le magam a képernyőről legalább pár órára, szóval elnézést a lelkes olvasóktól, de most nem tudom folytatni a HKi beszámolómat, annál is inkább, mert most jutott eszembe, hogy még be is kell pakolnom.

a főnök persze pofásan keresztülhúzta a holnapi wagyu terveimet, mert beszervezett valami call center látogatásra, de egy szavam se lehet, mert ma két alkalommal is megjegyezte, hogy milyen csinos vagyok, és példamutatóan sokat fogytam, és én lettem az egyik legvékonyabb ember a gyárnál. elnézve a legendásan kövér kínai nőket, ezt igazi bóknak vehetem azt hiszem.

elfogyott a HKban vásárolt High Definition cigim, ezért kénytelen voltam a faluban venni Long Life márkájú taiwani cigarettát.

a szakács kísérletezős hangulatában lehet, ezen a héten csupa meglepő dolgot ettem. nem elég, hogy valamelyik nap üvegtészta volt, meg apróra felkockázott sült krumpli, de ma a lótuszgyökérpörköltömben csillagánizst találtam.

(itt délen szinte alig esznek tésztát, csak rizs van, a krumpli pedig merőben ismeretlen fogalom, legfeljebb levesben, de akkor is néha kiderül róla, hogy friss gyömbér)

amelyben a kínai reggelikről is szó esik, valamint megtudhatjátok, hogy hol van Stanley

folytatnám a múlt heti beszámolót.

miután a beugrónak hála pöttyet későn kerültünk ágyba (ráadásul ez pont az az időzóna, amikor a fél világ fenn van skype-on, szóval én még chateltem is egy sort európában rekedt szeretteimmel), másnap reggel már fél 10-kor kitéptük magunkat az ágyból, hogy kicsit később frissen és üdén kócosan és bambán, kezünkben cigivel és sörrel jelenjünk meg a sarkon, hogy összeszedjük reggelizőpartnereinket (náluk nem volt se sör, se cigi, és kócosak se voltak. ők rendes emberek).

a kínai reggeli hasonlóan tápláló, mint a full english breakfast. én eddig több változatával találkoztam, az egyik iskolában rizskása, a másikban tésztaleves szolgálja az alapokat. opcionálisan mindenféle húsokat, halakat, tofu darabkákat lehet szórni mindkettőbe, és fontos részlet, hogy a leves levét az ember nem issza meg, hanem kieszi belőle a kraftot pálcikával, és kész. (itt mellékesen megjegyezném, hogy baromi nehéz pálcikával megenni az olajos, csúszós löttyben úszó tésztát, de ha az ember elég éhes, akkor ezt is meg lehet oldani). a tükörtojás állandó szereplője a reggelinek, hongkongban vajas pirítós, kínában gőzgombóc is dukál még. legnagyobb meglepetésemre szintén elterjedt reggeli étel a lángos, ami egy az egyben megfelel a balatoni strandról ismert verziónak, azt leszámítva, hogy hosszúkás formájú és az ember nem tesz rá semmit, hanem belemártogatja a levesébe / kásájába. (a kollégáim majdnem elájultak, amikor közöltem velük, hogy mi ezt tejföllel és sajttal esszük. végül a sima fokhagymás verzióval kibékültek).

mi lányok ezen a reggelen úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk éhesek, ezért minimális szendvicseken és pirítósokon nyámnyogtunk (tök mellékesen a tonhalas szendvics HK-ban tunci néven fut. no comment), míg a fiúk nyomták a kis csövecskés tésztás pörköltlevest, jobb szó erre egyszerűen nincs.

ezt követően tettünk egy detúrt a kínai vízumkérvényezde felé, majd miután megállapítottunk, hogy a starbucks micsoda egy undorító globalizált láncolat, beültünk a mccaféba, ahol förtelmes műanyagkávékat és betonmuffinokat fogyasztottunk, miközben azon tanakodtunk, hogy hova is menjünk.

végül Stanley-re esett a választás. bizonyára sokat áradozhattam már ezen a blogon Stanley-ről, ami a világ egyik legeslegjobb helye. amikor a pszichológusom megkérdezte, hogy mikor pihentem utoljára, nagy nehezen két alkalmat tudtam felhozni az elmúlt 8 évből, abból az egyik Stanley-ben volt. ezzel azt hiszem mindent elmondtam.

a kultúrára éhes olvasóim kedvéért azért gyorsan összefoglalnám, hogy Stanley Hong Kong-sziget déli részén található kis halászfalu. itt áll az angolok által a 40-es években épített börtön is, amibe a japánok gyorsan be is zárták az egész bagázst, amikor Pearl Harbor után pár nappal lerohanták HK-t. helyi látványosság még egy buddhista templom, valamint a Black Pier, aminek gyönyörű kovácsoltvas tetőszerkezete van, és eredetileg az újonnan érkező kormányzót fogadták rajta, majd ahogy HK össze-vissza épült és szépült, rendszeresen arrébb pakolták a mólót, míg ki nem kötött Stanley-ben. a hely nagyon népszerű az expatok körében, hihetetlen mennyiségben tobzódnak itt a franciák (akik miatt legutóbb röhögőgörcsöt kaptam a buszon, amikor a paradicsomi tájak mellett elhúzva azon sápítoztak, hogy most komolyan, nézd már Marie-Chantal, hát bírnád te ezt a rohadt tengert bámulni nap mint nap az ablakodból?).

miután meglátogattuk a nyilvános wc-t és beadtuk Cz mobilját tölteni a sarki kisboltba (mert hogy itt van ilyen szolgáltatás), belevetettük magunkat a piacba, ahol a vigyorgó buddhától kezdve az O’Neil táskán keresztül a tradicionális kalligráfia ecseten át tényleg bármit lehet venni. nagyon megörültem, amikor megláttam azt a napszemüvegárust, akinél júliusban vettem életem legjobb napszemüvegét, szóval Cz-vel gyorsan vettünk fejenként egy egy “original copy Ray Ban-t”.

bóklászást és ebédet követően elindultunk egy látszólag indokolatlanul messzi pontra, ahol viszont legnagyobb meglepetésünkre egy nagyon kellemes strandot fedeztünk fel, rajta kis bárral. azon már úgy fenn se akadjunk, hogy miközben már két napja mindenkinek telebeszéltem az agyát a hawaii kalandjaimmal, előjött a bár tulajdonosa hangos “Aloha” felkiálltással. és igen, tényleg hawaii volt. és az már szinte tényleg lényegtelen, hogy az epres daiquirin kívül még hommoszt és baba ghanoush-t is kérhettünk volna.

ha érdekel az első két felvonás, de lusta vagy megkeresni:

első felvonás

második felvonás